— A napsugaras gyermekkor után az élet csak csalódást és bánatot hozott — mondja az idős asszony, miközben népi motívumokkal kivarrt szatyrából egy tömött borítékot kotor elő. — Baranyai születésű vagyok, az anyám magyar, az apám szerb családból származott. Ma a testvériség-egység kifejezést jószerével csak gúnyolódásként használják, de számomra ez egy olyan időszakot idéz, amikor nem volt fontos sem a nemzetiségi, sem a vallási hovatartozás. Az volt a lényeg, hogy ember legyél, és ha az voltál, megtaláltad a helyedet a környezetedben. Hárman voltunk testvérek. Volt egy nálam tizenegy évvel idősebb bátyánk, és azt hiszem, azért nem lettünk többen rögtön utána, mert apám elégedett volt azzal, hogy fia született. Az anyám nagyon szeretett volna még gyereket, főleg kislányt, de csak több mint egy évtized múlva jöttem a világra. És utánam tíz hónapra a húgom is.

Igazán szép gyermekkorunk volt. A szüleim szakmunkások voltak, csak délelőtt dolgoztak, munkanapokon pontosan 15 órakor ebédeltünk, utána ők egy kicsit ledőltek. A húgommal mindig találtunk valami aktivitást, a batyus pedig rengeteget tanult. Az volt az álma, hogy katonatiszt legyen. Az apám nagyon büszke volt a fiára, annak pályaválasztására, és mondogatta is: egyenruhás leszel, fiam, ebben biztos lehetsz. A bátyám a középiskola után Zágrábban kezdte meg a katonai műszaki kart. Harmadéves volt, amikor megkezdődött az ország széthullása. Az okot nem tudom, de azt igen, hogy a testvéremet elirányították egy másik egyetemre, melyről ő hallani sem akart. Amikor elkezdték a lakosság nemzeti hovatartozás alapján való nyilvántartásba vételét, a szüleim pélmonostori, „bennszülött” barátai figyelmeztették őket, hogy csomagoljanak össze, és meneküljenek Szerbiába vagy bárhová. A szüleim úgy döntöttek, nem hagyják el a családi fészket. De apám — a fiának tett ígérete miatt — a szerbiai rokonok segítségével talált lehetőséget, hogy a bátyám Belgrádban folytassa a tanulmányait. A bátyám Belgrádba költözött, a húgommal pedig a szüleinkkel Pélmonostoron maradtunk.

Amikor Horvátország elszakadt, mi külföldiek lettünk. A bátyám lediplomázott, megnősült, a feleségét nem is láttuk, csak fényképen. Amikor megszületett a kislányuk, gond volt, hogy ki vigyázzon a babára, mert a bátyám felesége két hónappal a szülés után dolgozni kezdett. Ekkor a bátyám kérte anyuékat, engedjék, hogy én vigyázzak a babára, de apám nem egyezett bele, mert már harmadikos gimnazista voltam, és nem akarta, hogy ne fejezzem be az iskolát. Végül a húgom jött a babára vigyázni. De az ideút is nagyon bonyolult volt, úgy emlékszem, Pécsett találkoztak a bátyámmal, onnan jöttek Szerbiába. Bennünket értek ugyan atrocitások, de az életünk nem volt veszélyben. Itt azért egy kicsivel másabb volt a helyzet. Itt sem volt jobb, de legalább nem volt bűn a nemzeti hovatartozásod. A húgom itt folytatta a középiskolát, a batyusékkal eljárt színházba, társaságba, én meg otthon horgoltam anyámmal, mert a korombeliek nem nagyon voltak tőlem elragadtatva a szerb vezetéknevem miatt. Rengeteget veszekedtem, sokszor úgy, hogy a rendőrségnek kellett beavatkoznia. Meg voltam győződve, hogy a húgomnak sokkal jobb élete van, mint nekem, és ebbe belebetegedtem. Ezért szöktem el otthonról nem egészen tizennyolc évesen.

Nem mertem Belgrádba menni, féltem, hogy a bátyám visszaküld. Kitaláltam egy szomorú mesét, és azzal sikerült először egy kifőzdében mosogatólányként munkába állnom. Azt mondtam, tizenkilenc éves vagyok, a szüleimet elhurcolták, de nem tudom, hova, nekünk rokonaink voltak Kishegyesen, hát hozzájuk szöktem, de ők már nem laknak a régi házban. Úgy látszik, a történet hihető volt, mert még egy pici szobát is kaptunk egy másik lánnyal. Mivel semmilyen dokumentumot nem hoztam magammal, a kifőzde tulajdonosa rendezte el a rendőrségen a bejelentésemet, kaptam egy papírt is igazolvány helyett. Két évig dolgoztam ott, majd egy ismerőssel Verbászon telepedtem le. Az ismerős révén egy építővállalatban kaptam adminisztratív munkát. És ott is ragadtam. Ott ismertem meg a rendőr férjemet, és akkor úgy gondoltam, nem fontos, hogy szeressem, az a lényeg, hogy megvédjen, ha arra szükség lenne. Akkor jelentkeztem a bátyámnak, mielőtt megesküdtünk volna a férjemmel. Amikor megszültem az idősebb lányomat, elhatároztam, hogy meglátogatom a szüleimet. Az apámnak már csak a sírjához mehettem. Anyámat el akartuk hozni Verbászra, de hallani sem akart róla, hogy otthagyja apámat a temetőben „egyedül”, ahogy ő mondta. Már mintegy tíz éve ő is apa mellett nyugszik. Már nem harcolok velük, de a világgal sem. Amíg egyedül vívtam a csatát, addig is csak vaktöltényem volt, de túléltem. Sokszor teszem fel a kérdést: jól tettem? Csak ránézek a három unokámra, és hang nélkül mondom: igen.