1969-ben Dévics Imre meghívására Szabadkára érkezett, több előadást rendezett, 1978-tól az Újvidéki Színházban kiváló, színháztörténeti munkáinak egész sorával vonta magára a figyelmet - El tudta hitetni a színésszel, hogy még egy olcsó vígjátékban is az örökkévalóságnak játszik - Opusából: Tartuffe és Tarelkin halála (Szabadkán), a Csehov-trilógia, az Édes Anna, Kosztolányi Dezső drámája és A buszmegálló (Újvidéken) - Nova Goricán Örkény István Tóték című tragikomédiáját állította színpadra - szlovén nyelven - Szívvel-lélekkel a Vajdasághoz vonzódott, a ,,miénk' volt, s mindig tudott újítani, közel éreztük magunkhoz azt a karizmatikus rendezőt, aki minden alkalommal nagyfokú tudatossággal dolgozott
Dévics Imre, a szabadkai Népszínház első embere, művészeti vezetője, aki a 60-as években a Magyar Társulattal legendát teremtett, egy alkalommal - talán 1969-ben - azt tanácsolta, hogy utazzak le Újvidékre, és nézzem meg a Szerb Nemzeti Színház előadását Harag György rendezésében, aztán számoljak be neki a látottakról. Dermedten ültem az akkor még a Duna-park mellett működő székvárosi színház nézőterén, valahol az ötödik sorban. Előttem - akár ezt is mondhatom: - egyetemes titkok lepleződtek le a színjátszásról. A rendező, akiről errefelé, mifelénk nem sokat tudtunk, munkáiról nem sokat hallottunk, mintha az anyatejjel szívta volna magába az összművészet korántsem mindig bódító, delejes nektárját, mert nagyon is tudatosan, laboratóriumi precizitással állította elénk a családi drámát, egyszerre több síkon, s leginkább a szöveggel közelített a nézőhöz. A játéktér táguló és tagolt, a színészek a szép magyar nyelv gazdagon árnyalt hangzásvilágában lubickoltak. Le voltam nyűgözve. Harag György sokféle színpadi elemből komponált. Ő lesz a mi Megváltónk, gondoltam hazafelé utazva.
A rendező 1969-ben kezdte meg munkásságát a Vajdaságban. Harag György már akkor - amerikai útja előtt - azt vallotta, hogy egyetlen művésznek sem mindegy, hogy milyen környezetben alkotja meg előadásait. Vérbeli színházi ember volt, a színészeket lázba tudta hozni, mert mindig valami ,,igaz'-at akart csinálni. Sohasem látta problematikusnak a rendező és a színész viszonyát, ,,bratyizott' velünk, azt mondta mindig: ,,Színésznek lenni, az a méltóság egyik fajtája. Talán a legnagyobb méltóság.' Az ő szemében az a színész, aki púdert reklámoz meg főzési tanácsokat ad magazinműsorokban, meg arról nyilatkozik, hogy a mesterségét nem fizetik meg tisztességesen, az a színész már nem nyújt felhőtlen élvezetet a színpadon. Mert mindig a púderreklám jut a néző eszébe meg a tortarecept. Mert akkor a néző számára megszűnik a méltóság. Harag György nem szeretett azokban a színházakban dolgozni, ahol az előadások többsége még a közepes szintet sem éri el, ahol az általános légkör nem kedvez a művészetnek.
Harag Györgynek 1969-ben, a rajtnál, Szabadkán nem volt szerencséje. Szellemét és markáns egyéniségét a dévicsi korszakban több előadás hirdette. ,,Jól megcsinált' előadások kerültek ki a keze alól: két bűnügyi történet, Robert Thomas Szegény Dánielje és Agatha Christie Tíz kicsi négerje, valamint két könnyed megzenésített vígjáték, Pietro Garinei és Sandro Giovanni Tigris a garázsban című műve és Tóth Miklós Elcserélt vőlegény című ,,polgári vígjáték'-a, megtömve közhelyekkel. Szó sem lehetett akkor, ezekkel az előadásokkal valamiféle megújhodásról, új világkép meghonosításáról a színpadon. A rendező nem mellőzte a műfaji sajátosságokat, eszközeivel nem borzolta fel a kedélyeket, még csak nem is tágította, mélyítette tovább a művek jelentését, de mindig megtalálta a lehetőséget arra, hogy élvezhető előadássá szervezze a vékonyka szöveget. Humora volt neki. Egy alkalommal ezt mondta:
- Meghívom Virág Mihályt Marosvásárhelyre rendezni. Nagyra becsülöm azt a rendezőt, aki Az ember tragédiáját, a Koldusoperát, a Boldogtalan holdat stb. vitte sikerre.
Virág Mihály megkérdezte:
- Az Othellót fogom rendezni nálatok?
- Nem, a Paprikás csirkét - hangzott a válasz. Mert hát azért rosszul esett neki, hogy Szabadkán végeredményben nem kerülhetett kapcsolatba, belső kapcsolatba veretesebb művekkel, költőibb szövegekkel. Szabadkán még megrendezte Bogdánfi Sándor Bűnösök című drámáját, majd a Tartuffe-öt és a Tarelkin halálát, ezeket a kegyetlen játékokat a hatalomról és a megalázottakról, a romlottakat mutatta be és az ártatlanokat. Harag György most már ,,teljes fegyverzetben' állt előttünk. Gondolati építményeket hozott tető alá, zsigerekben érzett félelmet szórt szét a játéktérben. A szerb társulattal színre vitette a Szájkosarat Nova Goricán Örkény Tóték című tragikomédiáját állította színpadra - szlovén nyelven, de akkor már otthon érezte magát Szabadkán és Újvidéken, Kolozsvárott és Marosvásárhelyen, Budapesten és Győrben is. Három ország magyar színházaiban tevékenykedett, emelt ki a szövegekből mindig valami nagyon fontosat, színházi terapeuta volt s lehetőséget a ,,gyógyítás'-ra egyre több helyszínen fedezett fel.
Legtermékenyebb módon az Újvidéki Színházban. Újvidéken értékesebb szövegekből hámozhatta ki a maga és a színház, a színész igazságát. A Csehov-trilógia (Három nővér, Cseresznyéskert, Ványa bácsi), az Édes Anna és A buszmegálló egy-egy színházi évad nagy eseménye volt. Elképzeléseihez a szilárd alapot világképe adta meg, több hónapot tölthetett az Újvilágban - tudott és akart ,,egyeztetni' a színésszel, ,,megbeszélte a dolgokat' az epizodistával is, s azt vallotta, hogy a rendező csakis a munkatársaival arathat sikert/sikereket. Kiváló színészekkel dolgozhatott: Romhányi Ibivel, Rövid Eleonórával, Pataki Lászlóval, Fejes Györggyel, Soltis Lajossal és másokkal. Tudtommal Harag Györgyöt díjakkal nem halmozták el, mi meg elképesztően gyorsan felejtünk. Én most pályaképének csupán egy elnagyolt rajzát mutathattam fel, ám Harag György különutassága viselkedésében, magatartásában, nézeteiben és rendezéseiben, színészvezetésében nagyobb figyelmet érdemel/ne, egyszer valaki talán majd megírja a Nagy Könyvet a marosvásárhelyi vajdasági magyar rendezőről...