Nem tudom, hogy van ezzel a kedves olvasó, de nekem úgy tűnik, hogy annak a nem is olyan régi testvériség-egységes világnak volt valami bája. Vagy legalábbis úgy neveltek bennünket, hogy elfogadtuk bájosnak. Annyi biztos, hogy abban az időben nem hallottam annyi nemzetiségi alapon történő összetűzésről, mint ma. De az is meglehet, hogy nem volt ildomos róluk nyíltan beszélni. Mert megtörtént akkor is, hogy Szabadkán az ötödik köri ,,vörös ököl' csapata jól helybenhagyta a Népkör környéki bandát, vagy fordítva, de ha az esemény napvilágot is látott, sohasem arról szólt, hogy összeverekedtek a bunyevácok a magyarokkal. Abban az időben a szerbek még nemzeti kisebbség volt a városban, hát bandájuk sem nagyon volt. Persze, azóta nagyot változott a világ, dúl már nálunk is a demokrácia, csak éppen azt nem tudjuk, mit jelent ez nekünk a mindennapi nyelvre lefordítva.
Most már sokkal világosabban látjuk, ki az államalkotó és ki a kisebbségi nemzet, ezt a felismerést mindenképpen a demokrácia számlájára kell írni. Sajnos, a demokrácia ilyen formájú megnyilvánulását a homogén környezet nem nagyon érzékeli, ugyanis ahol csak államalkotó nép él, vagy fordítva, ott nem lehet a felismerést tettlegesen is demonstrálni. De ezért nem vagyok nagyon elkeseredve, hiszen mi magyarok tudunk az államalkotó nélkül is keresztbe tenni egymásnak. Bizonyára sokan ismerik a régi viccet, miszerint a pokolban óriási kazánokban rotyognak a különféle nemzetek rosszainak lelkei. És minden rotyogó kondér mellett jól megtermett ördög ügyel husánggal, hogy visszanyomja azt, aki esetleg felszínre kerül. Egyedül csak a mi kondérunk mellett nem áll őr, mi ugyanis magunk is visszahúzzuk azt, aki esetleg felszínre evickél.
Már régóta, csaknem nyolc éve vezetem a Sorsok, emberek című rovatot. És meglepődve veszem tudomásul, hogy a kisemberek mindennapjaiban is egyre több szó esik az ilyen sérelmekről. Persze, sohasem nyíltan, határozottan, de valahol a mese hátterében ott bujkál, ott sejlik a gyanú, hogy ,,azok a bitangok' megkeserítik a beszélgetőtárs életét. Mert, ugye, aki egy kicsit feljebb verekedte magát ebben a cudar világban, az már egészen biztosan tisztességtelen, és ugyan honnan van neki, ha nekem nincs, hiszen ebben a Trianon szabta hazánkban valamennyien egyformán kisebbségiek vagyunk. Van, aki egy kicsit egyformábban, de ez csak erősíti a szabályt.
Alkalmazkodók, szorgalmasak, okosak vagyunk, de élő részei egy -- egyelőre -- vakvágányon futó szerelvénynek és külön-külön túl gyengének bizonyulunk ahhoz, hogy változtassunk a szerelvény irányán. De tanulunk, napról-napra többet és hasznosabbat. Annyit már megtanultunk, hogy összefogva többet tehetünk, mint külön-külön. Hát becsüljük meg ezt a felismerést, éljünk az általa kapott lehetőséggel. Szurkoljunk magunkban: hajrá, magyarok -- az eredmény nem maradhat el. Okosan, megfontoltan szurkolva talán még azt is elérhetjük, hogy a pokolban a mi kondérunk mellé is állítanak őrt és nem mi fullasztjuk egymást a pokol feneketlen bugyrába. És összefogva elérjük, hogy ez másnak se sikerüljön.