Egyetlen nagynéném él már csak odahaza, Vas megyében, Kocsis Marika néni. Édesanyám unokatestvére. A nyolcvanötödik esztendejéhez közelít már ő is.
Amikor legutóbb, szeptemberben meglátogattam őt, mintha az édesanyám lépett volna ki a kertes, takaros vasvári ház ajtaján. Úgy hasonlítottak egymásra, mint az ikertestvérek.
A családi házról beszélgettünk, és - mert a nagyapám emlékét is megidéztük - a lovakról.
Mindenekelőtt - nomen est omen - a lovairól volt nevezetes a rábahídvégi Kocsis család. Paripák, táltosok álltak ott bekötve az istállóba, ahonnan sűrűn kinyargaltak a rossz, köves hegyháti utakra, és úgy repültek végig rajtuk, mintha szárnyuk nőtt volna.
Nagyapámnak három kedves lova volt: Csillag, Komámasszony és Ráró. Ráróról, a legkedvesebbről már sokszor írtam. A második világháború elején huszártisztek érkeztek Andrásfára, és Rárót besorozták.
Nagyapám nem akarta adni.
- Volt a tanító úr katona? - kérdezte a sorozó tiszt.
- Voltam!
Nagyapám az első világháborúban Isonzónál harcolt. Veselövéssel hozták ki abból a pokolból, így maradt életben. Felállhatott a falusi iskola katedrájára, bricskájával suhant, télidőben szánkójával siklott a hegyháti utakon. Utolsó éveiben Ráró vitte mindenüvé, a Rába menti csárdákba, a híres vasvári Zöldfába. De a begyulladó, érzékeny veséjével többször ágynak esett. Isonzó vele maradt.
- Hát, ha volt katona a tanító úr - mondta a tiszt -, akkor tudja, mivel tartozunk a hazának!
- Tudom, de...
- Másnak a fiát viszik el!
Nagyapám megadta magát. Csak leánya volt. Az édesanyám.
Néhány hónap múlva tábori levelezőlapot hozott a posta:
''Ráró elesett. A legjobb barát, a leghűségesebb társ volt. Hősi halált halt.”
A lapot egy ifjú huszárhadnagy írta, aki Ráró nyergében ült valahol, a messzi Oroszországban. Míg ki nem lőtték alóla.
Igen, a lovakat is elvitték. A legjobb, a legszebb, a legegészségesebb lovakat. Együtt szenvedtek a harctéren a katonákkal. Hullottak az emberekkel együtt. Alighanem még senki sem számolta össze, hányan vesztek oda a második világháborúban, a csatamezőkön, pergőtűzben vagy szekér elé fogva, a sebesült katonákat menekítve.
Hősök voltak ők is, háborús hősök.
Ráró is az volt, és háborús hős volt Deres is. Kocsis Imre nagybátyám lova.
Derest Rábahídvégen sorozták be. Nem sokkal utána elvitték az orosz frontra a gazdáját is.
Imre nagybátyám a Don-kanyarból tábori levelezőlapot küldött a családjának 1943 újesztendejére. Marika nénémtől most, ezen az őszön tudtam csak meg, hogy az öccse annak idején, a frontról postázott lapon beszámolt a Deressel történt, hihetetlen találkozásáról. Uriv mellett találkoztak, egy fagyos decemberi napon, nem sokkal 1942 karácsonya előtt.
A folyó töltésén málhás lovak vonultak hosszú sorban. Lőszert szállítottak a tűzvonalba. Az egyik ló megtorpant, és kinyerített a sorból. Hiába ösztökélték, nem mozdult. Csak nyerített.
Meglátta a gazdáját. Imre nagybátyám is azonnal felismerte őt. Odarohant hozzá, ráhajtotta a fejét a lova fejére, átkarolta a nyakát. Hullt a könnye mindkettejüknek. Mert a lovak is tudnak sírni.
Aztán elváltak, a lőszereket vinni kellett tovább.
Több levél nem érkezett Rábahídvégre Imre nagybátyámtól. Néhány nap múlva ugyanis - a Don kanyari áttörésnél - elesett. És Deres sem tért vissza soha többé.
Idehaza, Andrásfán, a nagyapám már nem élt.
Amikor megtudta, hogy Ráró hősi halált halt az orosz síkon, vesegyulladással ágynak esett. Harmadnapon utána halt a lovának.