— Egy kicsi parasztcsaládból származom, van egy húgom és egy özvegy édesanyám — indítja a beszélgetést, és szeméből melegség árad. — Nagyjából semmiben sem különbözünk más kisgazdaságoktól, melyeket az utolsó évtizedek a tönk szélére juttattak. Emlékszem, kicsi koromban traktor, pótkocsi, atomizőr állt az udvarban, az ólban disznók híztak, autónk volt. Mire a húgommal befejeztük a középiskolát, addigra a család is lerongyolódott. Apa halála után anyám nem tudta egyedül fenntartani a gazdaságot, lassan kiürült az udvar, és anya idénymunkát vállalt. A húgom és én is férjhez mentünk. Akkor még úgy éreztem, ha nagyon szorgalmasak, okosak leszünk a férjemmel, minden álmunkat megvalósíthatjuk. Eleinte albérletben laktunk, ott szültem meg az egy szem lányomat is. Összegyűjtöttünk annyi pénzt, hogy telket vettünk, majd elkezdtük építeni a magunk otthonát.

De nem sokáig tartott az álmodozás. Az ország szétesésével a gazdaság is tönkrement. Először a férjem maradt állás nélkül. Én a kereskedelemben dolgoztam, de gyakran megtörtént, hogy fizetés helyett bónokat kaptunk, és vásárolhattunk rajtuk lisztet, cukrot. A lányunk nőtt, és egyértelmű volt, hogy nálunk a kisembernek esélye sincs egy normális életre. Javasoltam a férjemnek, menjünk külföldre. Sikerült vele megértetni, hogy a lányunk jövőjéért tennünk kell valamit. Egyébként a családi fészeknek csak a falait sikerült felhúzni és tető alá tenni, többre nem jutott. Végül feltéptük a gyökereinket, nekivágtunk a nagyvilágnak. Csak a már kint élő rokonok segítségére számíthattunk. És már lassan tíz éve Németországban élünk. Emberhez méltóan. Még nem tudjuk, mi lesz, ha nyugdíjasok leszünk, de a lányom nem jön vissza, hát minden valószínűség szerint mi is ott maradunk, ahol ő. Évente kétszer-háromszor hazajövünk, szépítjük a házunkat. Nyáron rendszerint a horvát tengerparton nyaralunk. Egy elégedett, boldog család voltunk. Tavalyig.

A nyaralásból jöttünk hazafelé, de egy hetet még itt akartunk maradni az anyukákkal. Egy este furcsa fájdalmat, nyomást éreztem, mintha valami nőne a hónom alatt. Először arra gondoltam, hogy megütöttem a mellem, de az egyik ismerősöm javasolta, menjek azonnal orvoshoz. Már az első ultrahangos vizsgálat után a doktornő azt mondta: van itt valami, aminek nem kellene itt lennie. Azonnal összecsomagoltunk, és mentünk haza. Az ottani vizsgálatok eredménye megdöbbentette a családot: mellrák. Most, csaknem egy év után, átesve a műtéten, arra keresem a választ, hogyan tudtuk mindezt feldolgozni. Ahogy néztem a kislányom kétségbeesett arcát, a férjem útkeresését, hogy hogyan beszéljen velem, egyszerűen lebénított. Kérdések sorakoztak a fejemben: Hova temetnek? Hazahoznak? Akkor hogyan látogatja majd a síromat a lányom? Vagy ott temetnek el, de akkor hogyan hoz rám virágot az anyám? Éjjelenként azt álmodtam, hogy a lányom lakodalmára készülünk, és a fátylat igazgattam a haján. Elhatároztam: nem lesz temetés, de lesz lakodalom, és a menyasszonyi ruhát én adom a lányomra. Gyökerestül megváltoztattam az életünket. Teljesen új, főleg növényi nyersanyagokat használtam, és használok most is. Teák, cellerlé és természetesen a műtétet megelőző kemoterápia volt napirenden. Minden orvos, akivel kapcsolatba kerültem, kiváló szakember volt, a betegbiztosításnak hála pedig parókát is ingyen kaptam az elhullott haj helyettesítésére. Amikor az eredmények azt mutatták, hogy csökkent a tumor nagysága, új erőre kaptam. Minden reggel tükör elé álltam, beszéltem önmagammal és az alattomos daganattal: Nem tudsz te engem legyőzni, már zsugorodsz, de innen ki is dobnak. És soha többet nem kapsz el engem! Nem adom az életem, nem adom a családom. Nem azért hagytam el a hazámat, hogy attól messze eltemessenek. Februárban megműtöttek, nem találtak áttétet, és már túl vagyok a terápia egy részén is. Ha reggel felébredek, ragyogóan süt rám ismét a nap, és az ég kék sátorként borul fölém. Egyszer sem tettem fel a kérdést: miért éppen én? Hiszen bárkivel történik is, mindenkiért kár. Erősnek kell lenni, hinni abban, hogy legyőzhetjük a rosszat, hinni orvosunknak, hinni Isten akaratában. És naponta szemügyre kell venni szeretteink aggódó tekintetét, érezni a gyöngédséget, amikor átölelnek, hinni, hogy nekünk mindenhez van elég erőnk. És egész lényünkkel bízni abban, hogy képesek vagyunk legyőzni a legádázabb ellenséget is. Ha van kiért!