Középiskolás voltam. Az óbecsei Közgazdasági Középiskolában, teljes megértésben, szerb nyelven tanultak szerb és magyar anyanyelvű diákok.
A tanév elején tudtuk meg, hogy az új osztályfőnökünk Đorđe Maretić lesz.
Történelmet és jogot tanított.
Az óráin csend volt, laza fegyelem.
Nem emelte fel a hangját, nem lehetett kihozni a sodrából, a kilincs ajtónyitáskor nála sohasem csattant, mozdulatai kimértek voltak, mondandója rövid és érthető. Nem kellett vigyázzállásban állnunk, ha feleltünk, sőt, néha egy-egy óvatlannak tűnő pillanatban akár súghattunk is. Természetesen akkor még nem feltétlenül tudatosodott bennünk, hogy súgni csak annak érdemes, aki készült, és társunk nem a felkészületlenség áldozata, hanem egy sajnálatos ,,rövidzárlat' miatt várja a segítséget.
Gyorsan igyekeztünk megtudni róla mindent, amit lehetett. Nős volt, két gyermeke imádta. Sokat foglalkozott velük, így mi sem volt természetesebb annál, mint hogy jól ismerte a fiatalok gondolatmenetét, hiszen otthonában is állandóan gyakorolta a velük való kommunikációt. Érdekes, hogy nem próbáltuk átejteni. Egyszerűen nem adott rá okot.
Október volt, amikor bejelentette nekünk, hogy út áll előttünk. Az ország nagynak tűnt. Talán az is volt, és nem mi voltunk kicsik. Zágráb, Maribor, Ljubljana, Postojna, Fiume és Volosko - mondta az útirányt, és mi boldogan fogadtuk a lehetőséget, hogy egy nagy kiránduláson gondtalan együttlétben tölthetünk el egy egész hetet.
Manapság sokat hallunk arról, hogy a szülő nevel, az iskola tanít. A szülői házban kell megtanulni viselkedni - sugallják azok, akik ehhez értenek. Földrajzból, matematikából, anyanyelvből, fizikából, és minden más tantárgyból, a tanártól kap a diák útravalót a nagybetűs Élethez. Akkor ez nem teljesen így működött.
Az osztályfőnöki órákon nem tanítás, hanem nevelés zajlott, és nem létezett tabutéma. Mindenről lehetett beszélni, mindent lehetett kérdezni, és rengeteget meg lehetett tanulni.
Osztályfőnökünk beszélt az országról, az államberendezésről, az akkori politikusokról, azokról a városokról és nevezetességeikről, amelyeket látni terveztünk, történelmi múltunkról és annak tanulságairól, a jogról... Arról is, hogy illik tudni, mit illik. Egy mondata különösen megragadott: sohase felejtsétek el, ha beléptek egy mecsetbe, hogy levessétek a cipőtöket! Mindannyian tudtuk, hogy ezzel nemcsak a mecsetre célzott. A testvériség-egység romantikus, rózsaszín világában sem mulasztotta el felhívni diákjai figyelmét a toleranciára. Egymás másságát és szokásait elfogadva nemcsak adunk, hanem kapunk is, így leszünk teljes emberek, így leszünk gazdagok. Akkor úgy tűnt, hogy ezt feleslegesen mondta. Sok évvel később beigazolódott, hogy országunkra talán más sors várt volna, ha a tanácsát nemcsak a diákjai fogadják meg és adják tovább generációról generációra.
Arra a kirándulásra és az elkövetkezőkre is - eljutottunk. Úgy tűnt, nem őrködött felettünk, de sok évvel később megtudtuk: minden lépésünkre figyelt, és csak akkor figyelmeztetett, ha tévedtünk. Három évig tanított még bennünket, de sohasem szűnt meg osztályfőnökünknek lenni. Ma is az, még akkor is, ha már nincs közöttünk. Csendesen, mint ahogyan élt, eltávozott közülünk, és mi, egykori diákjai, valódi könnyekkel siratjuk. Talán közhely lenne itt arról írni, hogy csak azok halnak meg, akiket nem szeretett senki.
Valóban: ha mecsetbe lépsz, vedd le a cipőd - vagy maradj odakinn!