Most kórusban sír a kormány, élén a mezőgazdasági, erdészeti és vízgazdasági minisztériummal amiatt, hogy hagytuk eliszaposodni, tönkremenni tavainkat, vízfolyásainkat, csatornáinkat. Mert, ugye, milyen jó lett volna rettenetesen meleg, esőtlen napjainkban, a legnagyobb aszályban öntözni legalább azokat a szántókat, amelyek víz közelében vannak. Sok százezer mázsa kukoricát, napraforgót, répát és szóját lehetett volna megmenteni a pusztulástól, a földművesek és a feldolgozók zsebét pedig a veszteségektől.
Miért mondtam az alcímben, hogy a földnek nincs, a gyárnak viszont van teteje? És persze tető alatt ülnek fényűző irodáikban és kabinetjeikben a miniszterek, egész apparátusuk, a bölcs tanácsnokok és a kamarák korifeusai. Mint az elmúlt év folyamán láthattuk, a fedetlen földeket nem lehet megmenteni se fagytól, se hőtől, se jeges esőktől, se mindent elsöprő viharoktól. Azok viszont, akiknek fedél van a fejük fölött és a földek tulajdonosainak adójából élnek - sokkal jobban, mint a szántó-vetők - megerőltethetnék néha agyukat annak érdekében, hogy megvédjék eltartóikat. És itt nemcsak arról van szó, hogy kiástuk a nagy DunaTiszaDuna-csatornarendszert, ám csak elenyésző részét tettük alkalmassá az öntözésre, s még csak arról sem, hogy Miloševićtől errefelé néztük, tűrtük a vizek szennyezését, tehát ilyen vízzel öntözve nagyobb kárt tennénk haszonnövényeinkben, mint amekkorát a természeti csapások, hanem arról, hogy okosainknak nincs kidolgozott tervük arra, mit kell tenni olyankor, ha az Úristen nem kegyes hozzánk és nem szórja ránk két kézzel áldását!
Pár hónappal ezelőtt kénytelenek voltak sztrájkolni, utakat elzárni az állattenyésztők, mivel a felvásárlók és a gyárak legjobb esetben is csak 60 dinárt voltak hajlandók kifizetni a sertés élősúlykilójáért - ami nagy ráfizetést okozott a termelőknek -, ha egyáltalán átvették a vágójószágot. Ezenközben a fogyasztó annyit fizetett a tőkehúsért és a húsáruért, mintha a nyersanyagot tisztességes áron vette volna meg a feldolgozó. Most viszont, hogy kiürültek az ólak, immár több mint 100 dinárt ér az élőjószág, s a vágóhidak egymásra licitáltak bejelentésükkel, hogy a húsféle árát 10-20 vagy 25 százalékkal kell emelni. Vonatkozik ez a malmokra és a pékségekre is. Tavaly sírt a paraszt, mert búzájáért legfeljebb 9,5 dinárt kapott, most, hogy az aszály elvitte a termés jelentős részét, s a hazai és külföldi felvásárlók udvarból viszik a búzát 13-14-15 dinárért - áremeléstől hangos a malmok és a pékek társulása. Tavaly ők se igazították áraikat az olcsó búzához, hanem arról igyekeztek meggyőzni a fogyasztót, hogy a búzáért kénytelenek keveset fizetni, mivel a kormány alacsony szinten tartja a liszt és a kenyér árát. Persze ugyanez elmondható a répatermelők és a cukorgyárak, a napraforgó- és szójatermelők meg az étolajgyárak viszonyáról is. Most, azon kívül, hogy a kormány és a kamarák emberei a piacot okolták és vállukat vonogatták tehetetlenségükben és tehetségtelenségükben, felmerül a kérdés: miért tartják fenn a szocializmusból itt maradt malom-, pék-, hús- és egyéb feldolgozóipari tömörüléseket, s miért nem születnek meg a piacgazdaságokra jellemző monopol- és kartellellenes törvények? Ha netán vannak ilyenek, miért nem alkalmazzák őket a szabad piachoz illő szigorral? Miért lyukadunk ki ismételten -- már évtizedek óta -- oda, hogy az állami politikától az éghajlatig mindig minden a mezőgazdaságot, a nyersanyagtermelőt sújtja?
Most aztán itt van a védelmezőnek mondott, de tulajdonképpen adminisztratív intézkedés: a kormány, pár hónapra, betiltotta a mezőgazdasági termények kiszállítását. Fogyasztói szempontból ennek van logikája: ha most, ,,jó pénzért” kiszállítjuk a búzát, a kukoricát, a napraforgót, a répát stb. nem törődve azzal, hogy határokon belül maradjon a lakosság ellátására szükséges tartalék, az év végére oda jutunk, hogy ugyanezeket a terményeket kénytelenek leszünk behozni - a mainál magasabb áron! Ám a dolognak az a visszája, hogy a földműves, mindenekelőtt a vajdasági, most került (az 1965-ös reformok óta) olyan helyzetbe, hogy anyagilag, pénzben is learathatná munkája gyümölcsét. Mert a jelenlegi felvásárlási árakkal úgy-ahogy helyreállt az arány a mezőgazdasági termények, az ipari áruk és szolgáltatások között. Amiért parasztjaink mindeddig hiába küzdöttek! S attól tartok: ezután is hiába küzdenek. Mert semmi jele sincs annak, hogy a kiviteli tilalom idején olyan törvények, rendelkezések születnek, amelyek ezeket az arányokat fenntartják.
Úgy érzem, nehéz elképzelni egy olyan kormányról, hogy pár hónap alatt mezőgazdaság-mentő programot, pláne rendelkezéseket, törvényeket hozzon, amely annyit vacillál akörül, kell-e ártámogatással serkenteni azt a termelést, tenyésztést, amelyet jó lenne folyamatosan magas szinten tartani; kell-e 100 eurós támogatást adni a földművesnek hektáronként, s ha igen, csak a bejegyzettnek vagy mindegyiknek, miközben szomszédaink 300-at adnak, még az EU-n kívül álló Horvátország is; amely nem tudja eldönteni, csak azok bérelhessenek-e állami földet, akik közvetlenül megművelik, vagy hagyják gazdagodni az új földesurainkat; amely ki meri mondani, hogy csak azért jut az idén kevesebb támogatás a földműveseknek, mert tavaly nem fizették ki a megszavazott összeget, tehát az idei költségvetésbe kevesebbet lehetett megszavazni; s amely szinte érdektelenül nézi, hogy húsárugyáraink nem élnek az EU adta lehetőséggel, hogy országaiba marhahúst szállítsanak, s csak egy akadt, amely ügyesen sertéshúst tehet exportja listájára...
Annyi itt a kívánnivaló a kormánnyal és a kamarákkal szemben, hogy igazán sok munka és akarás, sok jó ötlet és ügyesség kell ahhoz, hogy az év végéig, amíg a kiviteli tilalom tart, igazán jó megoldások szülessenek.