Gátlástalan olajbárók, köztörvényes bűnözők, azaz fehér emberek próbálták megkaparintani a területeiket: akit nem sikerült meggyőzni, azt hidegvérrel megölték. Történelmi szempontból is fontos tanmese ez: az oszázsgyilkosságok máig szégyenfoltjai az Egyesült Államoknak, illetve ez volt az első olyan szerteágazó, nagy erőkkel lefolytatott nyomozás, amely a Szövetségi Nyomozóirodához, azaz az FBI-hoz fűződik.

Ebből a történetből forgatott Martin Scorsese három és fél órás filmet. Bevételek tekintetében nem muzsikált a legjobban, amihez minden bizonnyal a terjedelmes játékidőnek is köze volt. Eredetileg az Apple TV streamingre készült, a végső alkotást látva azonban az Apple vezetői úgy döntöttek, moziba küldik a Megfojtott virágokat. Bárhogy is vizsgáljuk Scorsese filmjét, egy végletekig feszes, üresjáratokkal nem igazán operáló, izgalmas sztorit láthatunk, Leonardo DiCaprio egyik legegyedibb alakítását és persze Robert De Niro nem múló zsenialitását. Az egyedit talán érdemes kiemelni DiCaprio esetében, egy félkegyelmű, végletekig befolyásolható veterán katonát játszik ugyanis, aki sokszor annyira sötét, mint az éjszaka. Miután a háborúból visszatérve Fairfaxben köt ki a nagybátyjánál, William „Király” Hale-nél (Robert De Niro), aki az oszázsok „nagy barátja”, már meg is kapja tőle az első instrukciókat arra vonatkozóan, hogy tisztavérű oszázs nőt vegyen feleségül — annak vagyona ugyanis tetemes, és mivel Ernest szereti a pénzt, komolyan is veszi a Király tanácsát. Félig-meddig szerelemből veszi el Mollie-t (Lilly Gladstone), akinek három nővére és egy beteges anyja van.

Aztán szép lassan nemcsak Mollie húgai, de rokonok, szomszédok, földtulajdonosok is kezdenek sorra egymás után meghalni, tisztázatlan körülmények között. Van, amikor el sem titkolják a gyilkosságot, máskor pedig elbarmolják, túlzásba viszik, túllőnek a célon, de a lényeg, hogy mindig pontosan tudjuk, kik az elkövetők, sőt azt is látjuk, hogy az oszázsoknak valójában esélyük sincs. Úgy végzik ki őket, mint marhákat a vágóhídon. Még látszólagos nyomozás sincs, hiszen mindenki a Király zsebében van, aki ráadásul pofátlanul abszurd módon mozgatja a szálakat. A filmben egy idő után már nem is számoltam a halottakat és a temetéses jeleneteket. A vérengzésnek akkor lesz vége, amikor nagyjából a film második órájának felénél végre megjelenik egy FBI-ügynök (Jesse Plemons), hogy rendet tegyen Fairfaxben, és a végére járjon az ügynek — mely akkorra már országos botránnyá duzzadt.

Scorsese egy vadnyugati Nagymenőket alkotott — miközben továbbra is remekül ért ahhoz, hogy kendőzetlenül mutassa be az emberben rejlő eredendő gonoszságot, illetve gyarlóságot. Évtizedek óta teszi ezt az olasz—amerikai rendező, aki a már említett Nagymenők, a Casino, a New York bandái vagy Az ír után ismét a szervezett bűnözéshez tér vissza, mely itt még messze állt a szervezettől. Bénázó bérgyilkosok, önjelölt kiskirályok és igen csúnyára maszkírozott karakterek harácsolnak, ölnek, csalnak vagy hazudoznak, miközben nincs is pozitív figura a főszereplők között — leszámítva talán Mollie-t, aki ugyan maga is tudja, hogy Ernest a pénzére hajt, valamiért mégis úgy érzi, hogy meg kell állapodnia.

A Megfojtott virágok az oszázs őslakosok tragikus sorsát mutatja be, akiknek méltó — bár tagadhatatlanul túl hosszú — emléket állított Scorsese. Számomra az idei év legjobb filmje, a téma és az amerikai történelem iránt érdeklődők számára pedig valódi csemege.

Nyitókép: imdb.com