- Szalai Attila felvétele

A varázsszavunk a tea. ,,Meghívlak egy teára'', vagy: ,,Van időd egy teára?''. Valahogy így emberibb, bár mindketten tudjuk, most beszélgetni fogunk - mert valami apropó kapcsán beszélgetnünk kell. De a teával lemossuk kapcsolatteremtésünk hivatalos mázát, s barátságos küllemet adunk neki.
- Noha többször említetted már, hogy nehéz munka volt a One girl show, én azért tovább kíváncsiskodom: miért? Mert ki kellett facsarnod magadat, mint egy citromot, megfogalmaznod és kiöntened a hosszú ideig elfojtott érzéseidet (pl. az édesapád halálával kapcsolatosakat), vagy pedig azért, mert teljesen más munkamódszerrel dolgoztál, mint eddig?
- Egyáltalán nem akartam személyes siralmakba bocsátkozni. Az egész történet egy nagyon objektív helyzetből adódóan kezdődött: kimaradtam a készülő produkcióból. Ez egy újszerű érzés volt, mert eddig mindig együtt játszottam a kollégáimmal, akikkel úgyszólván még az egyetem óta együtt szívom a levegőt. Ugyanakkor már vagy tíz éve mocorog bennem a vágy, hogy valamit egyedül csináljak. Bármit olvasok is, valami belső késztetés afelé visz, hogy monodrámában, szólóban elképzeljem magam a színpadon. Igen ám, de nem lennék én én, ha nem bukkannának fel a kétségek is bennem: jogom van nekem szólni? És egyáltalán miről beszéljek a színpadon? Annyi emberrel találkoztam már, akiknek sokkal értékesebb mondanivalójuk volna, mint nekem... Mert számomra az az igazi, őszinte kitárulkozás, ha az bölcsességgel párosul. Szóval megírtam egy fiktív, mai lány, Borbély Marianna történetét, minek során természetesen a magam élményeiből is táplálkoztam, de végeredményben egy olyan életregényt akartam felvázolni, amelyet bárhol bármelyik nő felvállalhatna, egy húszéves éppúgy, mint egy nyolcvanéves, egy tajgákon élő néni csakúgy, mint egy norvég vagy egy szabadkai... Aztán amikor elkezdődtek a próbák, rögtön az elején kiderült, ez így kész átverés lesz. Elsősorban magam számára. Hiszen azok, akik ismernek, úgyis minden mondat mögött engem keresnek majd. Azok viszont, akik nem tudják a háttéreseményeket, jogosnak tartják-e majd azt, hogy én az X éveimmel egy képzeletbeli lány arca mögé bújva mondom el elképzeléseimet, megérzéseimet a nőkről. Ez így nem becsületes! Vállald csak fel szépen önmagadat, Béres Márta, és fogadd el azt is, ha ennek következményei lesznek. A darabban tehát benne vannak a saját élményeim is, de ennél sokkal több is. Ez egy képlékeny massza, ami minden előadáskor más-más erjedési fázisában van. És hogy hogyan csengenek le a szavak, a mondatok, az attól is függ, milyen kommunikációs hullámhosszon vagyok a közönséggel. Számomra létfontosságú ez a párbeszéd - ami vagy létrejön vagy nem. Amikor Pesten adtam elő a One girl show-t, bekiabáltak a színpadra, Bácskertesen viszont úgy éreztem, ledermesztettem a nézőket. Ám amikor leültünk a vacsora mellé, nagyon oldott hangulatban beszélgettünk, s mindenkinek volt saját hozzáfűznivalója a hallottakhoz. Ez elbűvölő volt!
- Ha nem bánod, ragadjunk le egy kicsit még a munkamódszernél, amely - ahogy hangsúlyoztad - nemcsak újszerű, hanem fájdalmas is volt. Miért? Hiszen lemeztelenedve - szó szerint és átvitt, metaforikus értelemben is - már többször láttunk...
- Rengeteget voltam egyedül. Mint mondtam már, ez először történt meg a pályafutásom során, hogy kívül kerültem a megszokott színházi körön, nem voltak mellettem a kollégáim. Aztán kiderült, ez nem is olyan rossz érzés, mert végre a figyelmemet teljes mértékben önmagamra irányíthattam. Sokat olvastam (Thomas Mann írásait), beszédgyakorlatoztam, írtam... Napi konkrét feladatokat kellett elvégeznem. Pl. azt mondta Urbán András, hogy írjam le, mi az az 50 dolog (esemény, tárgy, ember), ami boldoggá tett, s melyek azok, amelyek elszomorítottak. Mely tárgyakhoz kötődöm... Enélkül sohasem fedeztem volna fel, hogy pl. a fokhagymapréselő szerkentyű nekem milyen szép tárgy, és milyen közel áll hozzám. Az írás valóban terápia lett a számomra. Ennek köszönhetem, hogy ma már sértődés, düh, irigység stb. nélkül tudok válaszolni a hasonló töltetű érzelmi ingerekre. Hogy a saját érzéseimet nem vetítem ki másokra. Hogy ezt elérjem, bizony nagyon kemény lelki edzéseken mentem át a próbák folyamán. Andris feldobott egy témát, s nekem arról 1-3 órát egyfolytában beszélnem kellett. Aztán megtörtént az is, hogy minden külső, látható ok nélkül elbőgtem magam. Mert egy fájdalmas idegdúcra tapintottam... Ezért van az, hogy minden előadás előtt én már reggel óta görcsben vagyok, enni se bírok, csak az esti monológomra összpontosítok minden idegszálammal. Milyen gennyzacskót, milyen sebet tépek majd fel? Magamban, másokban... Egyszer egy belgrádi kolléganőm elmesélte, hogy Csehov Három nővére rá milyen hatással volt. A rendező ugyanis úgy állította be a darabot, hogy a két jelenés között, hátul, a függöny mögött is tovább kellett élniük a szerepüket, sőt a másikét is. Az ötórás anyag három órában futott le. Aztán nemrégen részt vettem egy építőjellegű szakmai eszmecserén, melyen az egyik erdélyi pályatársam azt mondta, szerinte az a jó színész, aki úgy érzi, félbevágták, mint egy fatörzset, és kimetszettek belőle egy darabot, amikor játszik. Szerintem sem lehet jó színész az, aki bezárja magát a színházba és nem érdekli a teljes élet. Van egy mantrám, amelyet naponta elmondok magamban: ,,Gyarapodni vágyom. Gyarapítani vágyok.'' Ez melegséggel tölt el.
- A One girl show-ban mondod: ,,Nem történt semmi az El Caminon, és ti sem lettetek mások.'' Valóban így érzed?
- Ezzel csak egy mítoszt akartam lerombolni, elsősorban magamban. Az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy a csoda, a megváltás rajtunk kívül keresendő. Ha lezarándokolja azt a pár száz kilométert, mint ahogyan én is, akkor minden elrendeződik az életben. Hát nincs végleges megoldás! Még a színpadon sem. Többek között ezzel is szembesülnöm kellett. Hogy nemcsak szimpátiát ébreszthetek valakiben, hanem ellenszenvet is, de én akkor is én vagyok. A lényeg, hogy megtaláljam a feloldódást.
- Köztudomású, hogy a versenyeket, díjakat sem szereted nagyon...
- Iiiiiigen, sokat prüszköltem ellenük, mert mindig megkérdőjeleztem jogosságukat. Megérdemlem? Jól gondolták? Biztosan félreértésből adták nekem. Az ember sajnos nem tud örülni, nem tudja elfogadni az ajándékot. Pedig adni is, kapni is nagyszerű élmény - ezt is meg kell(ett) tanulnom. Az is egy természetes dolog, ha megdicsérnek, ha megveregetik a vállad, ha kitüntetnek - éppúgy, mint mindennek az ellenkezője is. Csakhogy én az első színpaddal való találkozásom óta mindig ügyetlennek, esetlennek, elismerésre érdemtelennek tartottam magam. Kellett egy One girl show, hogy ezt a rögeszmémet is eldobjam, mint egy használt papír zsebkendőt. Tehát nagyon örülök a Pataki-gyűrűnek, és szívből köszönöm az irántam kifejezett bizalmat!

TY Olga