Jung Károly: Mogorva Héphaisztosz. Forum, Újvidék, 2002.
Jung Károly az előző köteteiben is egyetemes költői szemléletre törekedett, s a jelent a táj múltjával való összefüggéseiben, lehetőleg a mindenkori igazságok vetületében értékelte. A régészet, a néprajz és a szociográfia elemeiből is építkezve, az egzisztenciális fenyegetettség jegyében művelte a költészetet, miközben bűntudat is terhelte a sorait.
Ez az élménykör tovább mélyül a Mogorva Héphaisztosz c. kötetében, melynek versei a kilencvenes években, tehát a polgárháború idején, ill. az azt követő kilátástalanságban íródtak. Hogy a pánik hangulatában keletkeztek, nemritkán egészen közvetlenül tükrözik. A tankok Vukovar felé való indulása a megsemmisülés előtti állapotot, sőt magának a megsemmisülésnek a helyzetét jelentette Jung Károly számára, úgyhogy szinte versről versre ezt az ellenéletet írja le.
Ne gondoljunk most arra, hogy költőnk legalább annyira kényszerképzetekből, mint konkrét (társadalmi) tényekből meríti témáit. A verseit olvasva ui. nem az a fontos, hogy az (újvidéki magyar) értelmiséget közvetlenül nem próbálták elűzni. Voltak fasiszta fenyegetések, seppegtek ugyan elkészült listáról, s egy-két pofon is elcsattant, a munkahelyről való kitessékelés sem volt ritkaság, néhány gerinces ellenálló lakásába pedig betörtek, a magyar katonát olykor hátulról lőtték le, de ez inkább csak az amúgy is félénk magyarok megfélemlítése érdekében történt. A legkevesebb valós sérelem azokat érte, akiknek többé-kevésbé volt mit félteniük: a pozícionált értelmiségünket.
Jung szóban forgó verseiben természetesen az a fontos, hogy megélt fenyegetettségből születtek. Érthetően, hiszen a jajgatás és a siránkozás konjunktúrájában a legtöbb délvidéki költő az értékek megsemmisülésének elégiáit, az emberellenesség eluralkodásának balladáit zengte. Annál is inkább, mert a Híd folyóirat is igényelte a polgárháború elleni tiltakozás verses dokumentumait. Persze, nemzeti (kisebbségi) nyomaték nélkül. Így aztán Jung Károly pontatlanul ítéli meg a helyzetet A felállítással lenne éppen baj c. szellemes versében. A ,,jugoszláviai magyar irodalom”-ban ui. továbbra sem vártuk (várhattuk) el a költőktől a ,,hazaffyas” attitűdöt, s a magyar érzelműség messze volt attól, hogy uralkodóvá váljon. Az ízlést az egzisztencialista színezetű kozmopolita-couleur locale szemlélet diktálta, amely Jung szóban forgó könyvében is kifejezésre jut. Amikor tehát költőnk az említett versében a nemzetrészünk önvédelme érdekében létre hozott politikai csoportosulás szállóigéjét (,,Talpra állunk...”) gúnyolja, akkor a saját rétegérdekét védi.
Ennek dacára a szóban forgó versek többnyire magas szinten fejezik ki a délvidéki magyarság kétségbeesettségét, zsákutca-élményét. Akkor is, ha Jung nemritkán a ,,nagyon fáj, nem megy” hangulatában ragadott tollat, s utóbb általában nem sokat törődött sorainak a tőle megszokott verstani ellenőrzésével. Miért is törődött volna? Nem egy versében a fejét fenyegető tárgyaknak érzi a dédelgetett könyveit, a tönkrement kertje látványa fölött kesereg, s az otthontalansága miatt dühöng.
Mégis talált menedéket. Az egyik a költészetében közvetlenebbül megfogalmazódó istenhit. A másik pedig a szerelem. Ez különösen azért fontos, mivel korábban Jung és a vajdasági magyar irodalom egyaránt ritkán fogadta magába az érzelmeket, amelyek a (számító) értelemhez képest régimódinak, alsóbbrendűnek számítottak. Ezzel szemben a Mogorva Héphaisztosz mintegy fölfedezi a nőt, mint az önmentő sziget-élmény szenzációját. Erről sokat mond az a körülmény, hogy a szóban forgó versekben a nő öle egyike a leggyakrabban használt szavaknak.
A hit és az érzelem tartotta meg Jung Károlyt, és segítette hozzá költészete új szakasza megalkotásához, amelyben a magasztos ellensúlyozhatja a félelmetest, s az ígéretes távlat teheti elviselhetővé a kétségbeejtőt.
VAJDA Gábor