A spanyolországi Andalúziában élő cigányok által a XVIII-XIX. században elterjesztett népzenei és táncstílus gyűjtőneveként használjuk a flamenco kifejezést. Hispániában persze nemcsak ebben a tartományban éneklik, zenélik és táncolják a szemet/fület gyönyörködtető flamencót, hanem az egész országban. Ami talán leginkább elkápráztatja a nézőt, az a színes, fodros ruhákba öltözött nők lenyűgöző, erotikusnak is nevezhető tüzes tánca, melyet, ahogy a hölgyektől is hallottam, a sudár termetű férfi táncosok tesznek igazán széppé, egésszé.

Sagrada Família: lenyűgöző, egyúttal félelmetes is a tornyok között „működő” daruerdők látványa

Lloret de Marban, az egyik legismertebb spanyol tengerparti üdülőhelyen volt alkalmunk flamencoestet látni. Az ottani kaszinó (mely nem éri el a monte-carlói nagyságát, főleg látványát) nagytermében, mintegy ezerfőnyi érdeklődő előtt léptek fel a csinos lányok és a daliás fiúk. Az előbbiek piros, majd fehér fodros ruhában, fekete hajukban piros rózsával, a legények pedig tiszta feketében, fekete kalapban ropták a közönségvadító tüzes táncot. Mindezt gitárzene kísérte, csodálatos tenor énekelte az ismert spanyol slágereket, az asztalnál ülő vendégeket előbb pezsgővel, majd sangríával kínálták. A kiváló hangulathoz hozzájárult a műsorvezető jól bevált „húzása” is, nevezetesen, hogy a világ minden tájáról idesereglett közönség tagjait anyanyelvükön köszöntötte. Amikor a magyarokhoz ért, volt nagy üdvrivalgás, hiszen csaknem százan ültünk két hosszú asztalnál. Meglepetésünkre a „Dobro veče!” elhangzása után legalább kétszázan ugrottak talpra, és hangoskodtak percekig. A másfél órás műsor alatt a fényképezés, a videózás tilos, a távozáskor meg lehet venni — borsos áron — a felvételeket, melyek megörökítettek bennünket. Ha nem vásárolunk, nem tudjuk bizonyítani, hogy részt vettünk az egyik leghíresebb spanyol flamencoegyüttes bemutatóján. Ki vállalná ezt a megbocsáthatatlan mulasztást?

Barcelona. Manapság, ha a kikötőváros nevét halljuk, ugye, sportszerető férfitársaim, nyomban Lionel Messi neve jut eszünkbe. Az argentin focista, hogy igazolja feltevésünket, szinte minden második hirdetőtábláról ránk mosolyog, egyedül vagy Neymar és Suárez társaságában, esetleg az egész katalán csapattal együtt. Világsztár, ehhez nem fér kétség. A három és fél milliós város utcáján időnként úgy érzi az ember, hogy a Camp Nou stadionban van, ott is a pálya közepén, annyi a 10-es mezt viselő Messi-drukker.

Barcelona belvárosa — a Casa Milá. Ezt az épületet is Antoni Gaudí tervezte

Piac a város szívében

Mi szem-szájnak ingere

De ne ragadjunk le az aranylábú focistánál, mert Európa 3. legnagyobb kikötővárosában annyi a látnivaló, hogy az ember nem győzi kapkodni a fejét. Az első és a legnagyobb: a Sagrada Família, a Szent Család-templom. Antoni Gaudí (1852—1926) világhírű építész nevéhez fűződik a bazilika (XVI. Benedek pápa 2010-ben emelte erre a rangra) tervezése és építése is. Az eredetileg neogótikusnak tervezett templom Gaudi színrelépésével az organikus építészet egyik legjellegzetesebb példájává vált a világon. Hogy még ma sem készült el, annak két magyarázata van: az 1882-ből származó alapító okirat szerint az épületet sem egyházi, sem állami pénzből nem finanszírozhatják. Kizárólag alapítványi eszközöket használnak fel hozzá. Az utóbbi években egyre nagyobb lendületet vett a munka, mivel a világ minden tájáról érkezik már a segítség. A Sagrada Família egyébként 2006-tól az ország leglátogatottabb idegenforgalmi látnivalója: évente 2,6 millió ember zarándokol el ide. Jóval több, mint a madridi Prado képtárba (az itt tett látogatásunkról a következő írásunkban szólunk) vagy a híres granadai Alhambrába.

Hétköznapi korzó a Ramblán. Háttérben a Kolumbusz-emlékoszlop

A katalán főváros másik fontos látnivalója a Rambla sétány, melyen örökké hömpölyög a tömeg, nyomulnak a turisták a Kolumbusz-emlékoszlophoz a tengerpartra, a kikötőhöz. Színes kavalkádot lát itt az ember: az amerikai nagyhangú turistáktól kezdve a bájosan csivitelő japán lányokig ma már szinte mindenki „szelfizik”, gazdagítja fotótárát. (A nem kevés zsebmetsző pedig a pénztárcagyűjteményét...) A Mercat de La Boqueria nevű piac, mely a Rambláról nyílik, olyan látványt nyújt, amelyet nehéz bármilyen módon is hitelesen megörökíteni: a friss déligyümölcsök, a tengeri halak, a pultok fölött lógó füstölt sonkák, kolbászok, az ínycsiklandó sültek illata, a tüzes spanyol bor és a jégen hűtött poharakban mért finom sör, a gyümölcs és fagyi elegyével töltött kelyhek — hát mit mondjak, kínálják magukat! A hangzavar a piacokon szokásos, de mégsem túl harsány jelenség, pedig mindenki mondja a magáét, közben mutogatja a portékáját, az ételbár pultja előtt a magas székeken az emberek úgy sorakoznak egymás mellett, mint a verebek a villanydróton. Miközben beszélgetnek egymással, a pincértől csak ennyit hallunk: „Szervesza? Dosz? Áááá, tresz!” (Sör? Kettő? Ááá, három!), és már robog is tovább, de arra még jut ideje, hogy huncutul rám kacsintson, és mosolyogjon. Ez a hangulat leírhatatlan, és aki szereti a piacokat, annak — ha már erre jár — feltétlenül ajánlom, hogy keresse fel a Mercat de La Boqueriát.
Barcelona százszám tartogat még látnivalót. A kikötő, a Casa Milá, a Güell park (ezek szintén Gaudí által tervezett építmények), a gótikus negyed, a Szent Eulália-katedrális és a Montjuïc hegy az olimpiai stadionnal. Ide egyébként ingyenes a belépés, mi sem hagytuk ki, hiszen 1992-ben itt vonult fel a magyar csapat, ekkor nyert három aranyérmet Krisztina királynő, azaz Egerszegi Krisztina úszó, a többiek pedig még nyolcat a legfényesebből, meg tizenkét ezüstöt és hét bronzot. Így utólag is fejet hajtunk e teljesítmény előtt.

A barcelonai olimpiai stadion. Itt (is) nyertünk egy szakajtónyi aranyat…

Andorra egy újabb törpeállam, alig 75 000 lakossal. A Pireneusok esetenként 2000 méteres ormai között kígyózó úton kapaszkodunk fel a fővárosba, Andorra la Vellába. A 23 000 lakosú aprócska városban minden szűkre van szabva: az utcák, a járdák, a terek, az üzletek. De így válik rokonszenvessé mindazok számára, akik odalátogatnak. Régi épületei szinte kivétel nélkül kőből készültek a XIII. században, például a Szent István-templom (nem a mi államalapító királyunkról kapta a nevét, hanem az első keresztény vértanúról), a színház, valamint a parlament is. Ez utóbbiról van egy történet, mely szerint az andorrai honatyák egészen a múlt század közepéig a nehéz út- és terepviszonyok miatt évente csak néhány alkalommal üléseztek, ám ilyenkor több napon át foglalkoztak az ország ügyeivel. Akkortájt a szegény kis országban még nem léteztek többcsillagos szállodák, ezért a parlamentben egy kis szobába emeletes ágyakat raktak, összesen tizenkettőt. Igen ám, de akkoriban huszonnégy képviselője volt a miniállamnak, viszont az andorraiak nem csináltak ebből gondot: egy ágyban két honatya hajtotta nyugovóra az ország gondjaitól elnehezült fejét! Arról nem szól a fáma, hogy voltak-e „honanyák” is a parlamentben, de ez nehezen képzelhető el, ismerve az andorraiak akkori és mai gondolkodását.

Andorra la Vella. Egy kis ország kis (kő)parlamentje tizenkét ággyal, huszonnégy képviselővel...

Napjainkban a törpeállam lakosai főleg a turizmusból (évente 9 millióan keresik fel Andorrát) meg a kereskedelemből élnek. Ez az egyetlen ország Európában, mely a vámmentességnek köszönhetően nagyon alacsony áron kínálja portékáját. Viszik is, mint a cukrot...