A Tanyaszínházról forgat dokumentumfilmet K. Kovács Ákos rendező-operatőr és Oláh Tamás dramaturg, a rendező munkatársa. A stáb a múlt héten két napig a Topolya községhez tartozó Brazília falucskában vette fel a nyersanyagot a készülő alkotáshoz. Lapunkban ezúttal a két alkotóval készült beszélgetés olvasható, a következő számunkból pedig azt is megtudják, miért éppen Brazília került be a filmbe, hogyan, kikkel, milyen szálakon fut és kapcsolódik a végnapjait élő falucska és a Tanyaszínház története

* Miért készül film a Tanyaszínházról?

K. K. Á.: — Én legalább tíz éve szeretnék filmet forgatni a Tanyaszínházról. Erről sok éve beszélgetünk Tamással. Az apám (Kovács Frigyes színművész, a Tanyaszínház egyik alapítója) révén mindig volt bejárásom, többször elmentem fotózni, részt vettem egy-egy próbafolyamat néhány napján. Egyik ilyen reggelen könnyes szemmel mentem el onnan. Valami megigézett, csodát láttam. Sok ember hevült hangulatban, nyári forróságban. Nagyon nagy közös egységet éreztem, melyet el kellett hagynom — talán ez ríkatott meg. Akkor gondoltam először arra, hogy valahogyan meg kellene mutatni, milyen munka folyik a Tanyaszínházban, azt, hogy mennyi energia és akarás megy el arra, hogy ezek a fiatalok színházat csináljanak. Ezután aztán kétévente kijött egy film a Tanyaszínházról, így nehéz pályázni, úgyhogy vártuk a megfelelő pillanatot. Nagyon szerencsés egybeesés az én akarásommal az, hogy időközben éppen Tamás lett — akivel jóbarátok és kollégák vagyunk — a Tanyaszínház legnagyobb tudója.

O. T.: — Az én eredettörténetem nem személyes érintettségen alapszik. Bölcsészként az egyetemi éveim alatt sokat foglalkoztam a színháznak és a közösségnek a viszonyával, és egyszer csak eszembe jutott, hogy van itt Vajdaságban egy olyan színházunk, amely nagyon sajátos, közvetlen kapcsolatban áll a saját nézőivel. Valóban példátlan, hogy ilyen hosszú időn keresztül fenn tudott maradni, és mindig képes volt azonnal reagálni a közösség igényeire, problémáira, a társadalmi változásokra, melyek mindannyiunkat érintettek. Nagyon izgalmas, hogy mennyire odafigyel az emberekre ez a társulat. A doktori disszertációmat a Tanyaszínházról írtam, és a középpontjában éppen ez a különleges viszony áll. Tavaly vettem részt először tevékenyen is egy előadás létrehozásában. Gyakorló színházcsinálóként sokáig gondolkodtam azon, hogyan lehet ezt a nagyon specifikus formát működtetni. Végignéztem, összegyűjtöttem rengeteg anyagot az elmúlt negyvenöt évből. A formák érdekeltek, az, hogyan lehet elérni egy olyan közösséghez, amelynek nem alapélménye a színház. A Tanyaszínház közönségének a legnagyobb része évente egyszer lát színházat, mégpedig a Tanyaszínház előadását. Ez azért nagyon érdekes, mert nem ismeri azokat a mintákat, amelyekre a kőszínházban megtanítanak bennünket az előadások. Másképpen néz, sokkal tisztábban, egyszerűbben, ösztönösen. Másképpen van hatással a nagyközönségre egy előadás, és alkotóként ezeket a hatásmechanizmusokat kell felismernünk. De abban az értelemben nem más ez a közeg, hogy ugyanazok a problémák foglalkoztatják az embereket, tehát ugyanúgy lehet mélyebb társadalmi jelenségekről beszélni, de ehhez is meg kell találni azt a színpadi nyelvet, amely képes úgy megragadni a figyelmet, hogy az akkor is koncentrált maradjon, amikor filozófiai, szociális, sőt akár politikai (nem feltétlenül pártpolitikai) kérdésekre terelődik a szó az előadásokban. A Tanyaszínház segít nekünk, nézőknek, vajdasági magyaroknak gondolkodni saját magunkról. Szerintem ez a legfontosabb dolguk ezeknek az előadásoknak. Most, hogy nagyon aktívan vettem részt az idei darabnak a létrehozásában — ott voltam a próbafolyamat alatt, valamint követtem a turné során ezt az elsősorban fiatal akadémistákból álló társulatot —, valóban azt láttam, hogy ezeknek a személyeknek emberfeletti energiájuk van, és ezt arra fordítják, hogy ez a dolog létrejöjjön. Ha ők nem hinnének benne, hiába állna mögötte egy szervezet, vagy hiába fordítanának bármilyen nagy anyagi forrást a színház működésére. Azok a fiatalok működtetik, akik megtanulnak élni ezzel a színházzal, megtanulnak jelmezeket varrni, mosni, színpadot építeni, flexelni, kalapálni, ácsolni, s minden egyes nap elmennek egyik helyről a másikra, színpadot állítanak, lejátsszák az előadást, lebontják a színpadot, hogy előkészítsék a következő napi utazásra. Tényleg hatalmas vállalás! A közösségért való tenni akarás nélkül ezt képtelenség lenne megcsinálni.

A stáb: Lazar Živanac, K. Kovács Ákos, Fejsztámer Nelli, Tóth Levente, Oláh Tamás

* Miről szól a film?

K. K. Á: — Erről, amiről Tamás beszél. Ezt kellene valahogy belefoglalni 50 percbe. Több szálon fut a történet, és az lenne a jó, ha a filmnéző értené azt is, amiért csinálják, és értené azokat is, akik csinálják, valamint azokat is, akiknek csinálják. Ha mindezt kompakt módon el tudnánk mesélni a nézőinknek, akkor azt hiszem, sikeresnek nevezhetnénk a filmet. A több szál pedig csupán annyi, hogy bele-belenéztünk a próbafolyamatba, voltak beszélgetéseink az alapítókkal, illetve magát a nézőt is megkeressük. Azt találtuk ki, hogy Brazíliát, ezt a kis falut itt, Kavilló közelében célozzuk meg. Ez egy egészen izgalmas település, nagyon alacsony lélekszámmal (lakosainak száma alig 100 fő a néhány évtizeddel ezelőtti 600-hoz képest), és igen kevés magyar lakja. Arra keressük a választ, hogyan tud a Tanyaszínház valamiféle kulturális életet fenntartani egy faluban — Brazíliában még ezt sem tudja, hiszen 1986-ban járt itt legutóbb. Filmünkben Brazília kicsiben az egész Vajdaság, és talán Vajdaság egyfajta jövőképe.

* Hosszú évtizedek után a produkció nyomán újra eljön Brazíliába a Tanyaszínház, augusztus 18-án ebben a faluban lesz az idei turné utolsó előadása.

K. K. Á.: — Az a szerencsés helyzet alakult ki, hogy Tamás az idei tanyaszínházas előadás írója és dramaturgja, illetve e készülő filmnek a szerkesztője és legfőbb társalkotója. Így nagyon szorosan tud majd egymás mellett menni a film és az előadás. Az évforduló, az alapítók visszatérése hozta magával azt, hogy valahogyan erről az őrületről, a színházcsinálásról szóljon az előadás. S ez nagyon szépen jön velünk: minden, ami az előadásban van, egy kicsit a filmben is van, és visszafelé is ez igaz.

O. T.: — Számomra is nagy kaland, kísérlet, hogy azt, amit a Tanyaszínházról kiderítettem, illetve belefoglaltam az előadás szövegkönyvébe, hogyan tudjuk tematizálni a filmünkben úgy, hogy hatással lehessen az emberekre. Szerintem a korábbi, Tanyaszínházról szóló művekhez képest az lesz az újdonság ebben a filmben, hogy elkezd foglalkozni a nézővel. Együtt láttatja az előadást azokkal az emberekkel, akik számára készül. Hiszen mindannyian együtt élünk ebben a közegben, és az idei darab arról is szól, hogy mi a művésznek, a művészetnek a feladata saját közösségében. Erről gondolkodott Kovács Frigyes és Hernyák György, a két alapító is, amikor visszavitték saját falusi közösségükbe a színházat, és szerintem ez a vállalás lenne a továbbiakban is a lényege a Tanyaszínháznak.

Forgatás Brazíliában

K. K. Á.: — Nekünk határozott elképzelésünk van arról, hogyan fog működni ez a film, és a különféle idővonalak, szálak, síkok miként csatlakoznak majd egymáshoz. Az utómunka során többnyire merész asszociációs montázst tervezünk alkalmazni, a konvencionális módon rögzített anyagot a vágás során egy kicsit megbolondítjuk. Abban bízunk, hogy a szinte említésszintű közlés működni fog: amikor például valami audiálisan meg lesz említve, vizuálisan megtámogatjuk egy egészen más dologgal, és végül mégiscsak egy harmadik ponton találkoznak. Van valami, amit vizuálisan követünk, példának okáért legyen ez a Nap, a sár, a por, s van, amit audiálisan követünk, ez pedig a szív, a lélek és a gyomor. Ha ez a két pólus egybekel, az jó lehet. Ez az elképzelés, de ebből még bármi lehet. Ez az egyik csodája a filmcsinálásnak.

O. T.: — Van egy asszociációm ide: a kőszínházi előadások jelentős része városi környezetben, viszonylag hermetikus körülmények között készül, egy társulat egy színházépületben működik, rendelkezésükre áll a műszaki személyzet, mely megteremti az előadás körülményeit, a színész pedig saját magából alkotja meg a szerepeit, javarészt a munkaidejében. A Tanyaszínháznak már az alapvetése is az, hogy a fiatal színinövendékek kikerülnek a saját közegükből egy számukra ismeretlen közegbe, ahol hetekig élik az életüket. Nem mennek haza munka után, hanem szinte kommunaszerűen léteznek együtt, és ők maguk teremtik meg a feltételeket ahhoz, hogy létre tudjon jönni egy előadás, mellyel közölni akarnak valamit. Aktívan részt vesznek abban is, hogyan artikulálódjon a tartalom. Az idén például én hoztam egy szöveget, mely a próbák során tovább formálódott, és észrevétlenül beleíródott az is, hogy a színészek mennyire intenzíven élik meg azt, hogy a nap minden percében a saját életükből alkotják meg az előadást. Ez a létezési mód a maga teljességében sokkal közelebb van ahhoz a mindennapi élethez, amelyet a vajdasági falvakban élnek. Valahogy ez a kétfajta élet találkozik a Tanyaszínház aktivitása során, közeledik egymáshoz. A művészet és az a nagyon is anyagi világ, ahova ellátogat a társulat, és minden egyes tanyaszínházas előadás. Azt szeretnénk megmutatni a filmünkben, hogy mennyire organikusan kötődik ez a színház, illetve ez a színházi forma ehhez a vidékhez és ennek a vidéknek az emberéhez.

K. K. Á.: — Ez úgy is érdekes, hogy vannak itt ezek a tizenvége-huszoneleje korú emberek, akik viszont direkt módon nem kötődnek, hanem intézményesen. A Tanyaszínház mint intézmény ténylegesen azt csinálja, amit Tamás mond: közelíti egymás felé ezt a két világot, és ez a csuda benne. Mert leegyszerűsítve egyénenként nem biztos, hogy elmennének a falu emberei színházba, talán még ha lehetőségük lenne, akkor sem, a színészek pedig nem állnak ki verset mondani falunapon. S ez, hogy intézményesítve van, egyszer csak összecsapja ezt a két világot. Ha ezt mind-mind el tudná mesélni a film, anélkül, hogy mi megszólalnánk, az szuper lenne.

* Mikor és hol láthatjuk majd a filmet?

K. K. Á.: — Mi azt ígértük, hogy 2024 decemberéig készítjük el. Most télen lesz egy aktív vágási folyamat, és ha még bármi hiányzik, vagy úgy érezzük, hogy nem teljes, akkor a jövő évben még van lehetőségünk pótolni. Ám az is elképzelhető, hogy jövőre bemutató lesz. A magyar közmédiában, itthon, Vajdaságban reményeink szerint több vetítés is lesz, illetőleg ha úgy sikerül megcsinálnunk, hogy még a japán is értse, akkor talán Japánban is vetítik majd.

A Tanyaszínház munkacímű dokumentumfilm a Salamandra Film Kft. produkciójában, a magyarországi Nemzeti Filmintézet támogatásával készül.

Felvételei: Fejsztámer Nelli