Gádori látkép

Tavaly október 13-a, a vajdasági magyar mozgókép napja alkalmából művészeti karaván járta be a Vajdaságot. Ennek keretében láthatta a szabadkai, zentai, doroszlói, bácsgyulafalvi, bácskertesi, muzslyai, székelykevei, tordai, zombori, topolyai, magyarkanizsai közönség a Kaboli történet és az Elveszettek a történelemben című megrázó dokumentumfilmeket. Jómagam ez utóbbit nemrégen a márciusi kishegyesi falunapi rendezvények alkalmával néztem végig, megrendülve. A Duna menti svábok II. világháború utáni tragédiájáról szóló 60 perces visszaemlékezés a jól bejáródott trió: Rácz Maronka Etelka (rendező), Hoffmann Artúr (operatőr, vágó), Hübsch Éva (szerkesztő) kiváló munkája - 2010-ben készült -, melyben a túlélők, a szemtanúk és a történészek vallanak a rég elszenvedett megtorlásokról, a máig tartó gyászukról.
1945-től 1948-ig a Vajdaságban 6200 német gyermek, 30 ezer nő és több mint 50 ezer férfi esett áldozatul a megtorlásnak.
- A német és osztrák származású bevándoroltak a 18. század elején vették birtokukba a Bács, Gádor, Temerin, Zombor... környéki lápos, mocsaras, lakatlan területeket. Nem megszállóként érkeztek tehát Bácskába, hanem telepesként az OsztrákMagyar Monarchia elnéptelenedett őrvidékére. A több mint félmillió Duna menti sváb (ők így nevezték később magukat) szorgalma, munkája és kitartása jelentős gazdasági fellendülést hozott a vidéknek. Kiválóan értettek a mezőgazdasághoz és a kézművességhez. Mivel vagyonilag is megerősödtek, sokban hozzájárultak a közegészségügyi, közoktatási és kulturális intézmények kiépítéséhez. Aztán ahogy elárvultak a sváb települések, úgy pusztultak el az egykori templomaik, iskoláik, temetőik, gyógyszertáraik, boltjaik és kocsmáik... A menetrend nélküli vonatok a férfiakat az orosz frontra, a nőket és a gyermekeket pedig a gyűjtőtáborokba vitte, ahol az éhínség és a betegség csaknem mindannyiukat elpusztította. Illetve a proletariátusra esküvő néphatalom, amely a vajdasági svábokat Hitler ,,meghosszabbított karjá”-val azonosította, és minden eszközzel a megsemmisítésükre törekedett. Az utánuk maradt földek és javak kellettek a háborús hősöknek, a kopár hegyvidékekről levezényelt új telepeseknek, akik kész házakba, felszerelt gazdaságokba költözhettek be, ingyen - mondja a háború utáni atrocitások egyik kutatója, dr. Dragoljub Živković történész.
A második világháborúig több mint félmillió német élt a Vajdaságban - alig egy százalékuk élte túl a partizánok bosszúját. Mintegy ötezren maradtak csupán! Pedig kezükhöz nem tapadt vér...
A Zombor melletti, egykoron két és fél ezer német ajkú polgárt számláló Gádorba (Gakovo) 1945-ben több mint 15 000 német nemzetiségű öreget, asszonyt és gyereket hurcoltak, közülük legalább 7500-an tömegsírokban nyugszanak. Kezdetben hármasával-négyesével kaparták el 6 x 12 méteres tömegsírokba haláluk után a kiéhezett, megfagyott, megbetegedett és elkínzott áldozatokat, később azonban már 400-600 tetemet is elföldeltek jeltelen gödrökbe. Tiszaistvánfalván (Bački Jarek) 12 000-20 000-re tehető azoknak a sváb nőknek, gyermekeknek és időseknek a száma, akiket gyűjtőtáborba küldtek, majd a szívósabbakat munkára kényszerítették. Tavasztól őszig még eltengődtek egy-egy lopott gyümölcsön, a földből kikapart répán és krumplin, de télen nem volt mit enniük. A túlélési ösztön végül arra is ráhajtotta őket, hogy felfalják a kóbor kutyákat, macskákat, de még a patkányokat és az egereket is - meséli Elizabeta Radović, aki 11 évesen került Járekra.
A másik túlélő, Rozina Elgelmann Samardžić is könnyes szemmel emlékezik vissza az átéltekre, majd belenyugvón hozzáfűzi:
- Nincs más, meg kell békélni a múlttal. A sors furcsa fintora, hogy miután mindezeken a szörnyűségeken átestem, beleszerettem egy szerb katonatisztbe. Igazi, lángoló szerelem volt ez, mintha az Úristen ezzel akarta volna minden fájdalmamat kiégetni a szívemből. Persze a férjhez menés közel sem volt egyszerű, de a párom azt mondta a feljebbvalóinak, hogy ha másképp nem megy, leveti az uniformist, de rólam nem mond le. Nagyon rendes hitves és családapa volt, ám kilencévnyi boldogság után egy szörnyű balesetben elvesztette az életét.
A megrázó vallomásokat olykor felemelő, máskor drámai képsorok kísérik. Elmerülhetünk a táj festői szépségében is, de az emberi nemtörődömségnek is szemtanúi lehetünk. A gádori tömegsír helyén épülettörmelékkel is teli szeméttelepet vetít elénk az operatőr, lerombolt templom és ledőlt, szétdúlt kőkeresztek mutatják az enyészet jeleit.
A dokumentumfilm a két túlélő lélekbemarkoló kijelentésével zárul: nincs bennük gyűlölet, csak bánat, hogy szeretteiknek jeltelen sírban kell nyugodniuk. Nem kérnek mást - vigaszul átélt fájdalmaikra - csak azt, hogy a tömegsírokat bekerítsék, a környéküket rendben tartsák, fűvel ültessék be a területet, és a közepébe állítsanak fel egy keresztet, melynél alkalomadtán gyertyát gyújthatnak és imádkozhatnak.
Vajon meghallgatja-e valaki a sóhajukat - óhajukat?