Michael Mann pedig annyi év után újra rendezett egy remek filmet, mely ugyan nem olyan mély, mint az Oppenheimer, mégis visszaköszön benne a rendezőre olyannyira jellemző, jéghideg profizmus. Bár nem is lenne fair az összehasonlítás, hiszen életrajzi film helyett Ferrari életének mindössze egy rövid szakaszát ismerhetjük meg benne — melyből mégis jócskán felsejlik bonyolult és nehéz személyisége.

A történet Brock Yates életrajzi könyvéből készült, a rendező pedig így vagy úgy, de húsz éven át dolgozott rajta. Mann legutóbb a Tokyo Vice című, egyébként igen izgalmas sorozathoz adta a nevét, előtte viszont húsz évig nem készített nagyjátékfilmet. A kultikus rendező sajátja, hogy karaktereit — akár a Szemtől szemben vagy a Collateral címűről legyen szó, esetleg a Miami Vice mozifilmről — kőkemény nehézfiúkként mutatja be, akiknek az arcára csak elvétve ülnek ki érzelmek. Megtörhetetlen, valahol mégis emberi hősök ezek, az érzelmek felszínre törése pedig rendszerint Mann alkotásainak csúcspontja is.

Kép forrása: imdb.com

Enzo Ferrari azonban még annyira sem tűnik sérülékenynek, mint Al Pacino Vincent Hanna nyomozója vagy De Niro Neil McCauley-ja Mann legendás rabló-pandúr filmjéből. Egy ellenszenves figura, aki egy kicsit sem válogatja meg a szavait, ha a beosztottakról vagy a hozzá közel álló emberekről van szó. Adam Driver pedig tökéletes erre a szerepre. Csak az elhunyt fia miatti gyász hatja meg. Rendíthetetlenül, mégis egy kissé megkeseredve próbálja végigvinni a tervét. Valójában minden a Mille Miglia-futam megnyerésétől függ: Enzo nehéz természete és teljesítményorientált világlátása, mely olykor teljes fanatizmusba megy át, 1957 nyarára anyagilag veszélybe sodorta a cégét, már-már a csőd szélére. Ezt az öntörvényűséget és küzdelmet láthatjuk a Ferrariban, hősünket pedig nagyon nehéz szeretni. Mann ugyanis látszólag jól kiismerte ezt a karaktert, és egy percre sem érdekli, hogy a néző hogyan tudja magát belehelyezni. Ezért is lesz egy, a legtöbbünktől fényév távolságra álló figura, akinek motivációi az egyszeri néző számára egy kicsit sem megfoghatóak vagy átélhetőek.

A másik bajom az akcentusokkal van. Őszintén nem értem, hogy A Gucci-ház után miért maradtak ezen az úton a rendezők. Az olaszos műakcentus az angol nyelvben 2023-ban már inkább paródiává változtatja az egyébként véresen komoly tétekkel és kiváló színészi alakításokkal teletűzdelt filmet. Penélope Cruz olyan fájdalmasan és hihetően játssza a megcsalt feleséget, ahogyan szerintem csak ő képes, Driver pedig minden filmjében egyre jobb.

A Ferrari kisebb hiányosságai és furcsaságai ellenére is valódi csemege a téma és az életrajzi filmek rajongóinak. A profi autóversenyzés kegyetlen világa az elmúlt években több filmben is visszaköszönt, a Ferrari pedig kiválóan egyensúlyoz az érzelmes dráma és a „technikai” alkotások közt. Olaszosan stílusos, csak egy kissé talán túl hideg és merev.