Hiába ismerhetett magára Arany László egy meséjében, Mengyi Bandi nem tudott szabadulni aggodalmaskodó természetétől. A mesében a lány, akit apja borért küld le a pincébe, megretten a gondolattól, hogy ha majd egyszer férjhez megy, az ott látott káposztáskő rá talál esni leendő kisfiára. Vele kesereg az anyja is, akit érte küldtek, majd az apja, miután utánuk ment. Mégis akad vőjelölt, aki (miután talál három ugyanilyen botor embert -- egyik vasvillával hányja a diót a padlásra, a másik teknővel hord világosságot az ablaktalan házba, a harmadik úgy toszogatja a csibéket a kotlós alá) feleségül veszi a lányt. (S persze a káposztáskő nem dől a fiukra.)
A mi Bandink a családalapítástól azért ódzkodott olyannyira, mert akkor félteni kell majd a családját.
Testedzésen kiskorában minden tornaóra előtt megmászta a kötelet. A viszolyogtató katonáskodás alól sem próbálta kihúzni magát. A felmentés értékű kivételezés parányi esélye motoszkált azért a fejében (tekintettel arra, hogy ő szellemiekkel foglalkozó, jámbor ember -- még egyszerűbben az ártatlanság vélelmének hivatkozása ez), amikor diákéveiben egyszer két önérzetes déli dalia közrefogta és egy kicsit megcincogtatta, miután hiába igyekezett megértetni velük, hogy összetévesztették valakivel. Ha most így ő szorul tőlük, nyilván majd a fia is szorulhat egyszer. Elvégre miért lenne kevésbé összetéveszthető, mint az apja? És másokba miért költözne körültekintőbb önérzet? Félt tehát attól is, hogy ilyenformán alkalmatlannak bizonyul a családfői szerepre. De tudjuk, az ilyen emberek képesek ijedtükben a hősies kiállásra. Még szabadkoznak is utána.
Szolgált becsülettel a hadseregben, amelynek főparancsnoka nyomán azt volt szokás szajkózni, hogy úgy kell félteni a hazát és a hazát összetartó testvériséget, ''mint a szemünk fényét”. Az ügyeletes tiszt (egy láló) sorra járta a hálótermeket, hogy betakargassa a berukkolt éretlen regrutákat, mintha az apjuk lenne. A vasszigorú tábornok fogcsikorgatva káromkodott: hát mindig ilyen trehányság és gyalázat lesz, amíg katonákat hord a föld a hátán? Nyilván így volt, így van mindegyik hadseregben: van bajtársiasság és van elhivatott hadvezérség. Kérdés, hogy a máz alól mikor üt át egy rendszer korhadtsága. Ahogyan azt Jaroslav Hašek megírta a Svejk, a derék katonában, Karl Kraus Az emberiség végnapjaiban vagy a mi Tersánszky Józsi Jenőnk az Egy ceruza történetében.
A mi Bandinknak hiteltörlesztő békés életében forgott igazán kockán a szeme világa: megpróbálta lefeszegetni a fifikásan felszerelt lámpaburát a toronyházi lakásban (amelyet kötözködésig eladósodva, kölcsönre vettek), s üvegszilánk fúródott a szembogarába. Hogy akarsz a világ szeme lenni, korholta magát. Csendes elégtétellel nyugtázta, hogy ugyanolyan égimeszelő fiatal szakorvos kaparászik gyöngyöző homlokkal a satuba fogott feje látószervében, mint amilyenek valaha helyben hagyták. Egy bandzsító ápolólány adta be tágra nyílt szeme fehérjébe az érzéstelenítőt. Ezt is helyeselte: talán az a jó, ha szemhibás gondoskodik szemsérültről. Vagy hogyha jámborak dönthetnek a tomahawkok kiásásáról.
A lakásszövetkezeti bankkölcsön felvétele után két évvel költözhettek be a toronyházi ''galambdúc”-ba. Ez alatt az idő alatt bőrére menően kísértette az elfogult országféltés. A hitelszerződésben váratlanul felfedezte ugyanis az apró betűs kitételt: semmis a szerződés ''előre nem látott körülmények bekövetkezése” esetén. Ez csak egyet jelenthetett. Nagyot nyelt, kimondani se merte: hogyha, ne adj' isten, leállítják az építkezést, nincs hajlék a feje fölött, elúszik a beáldozott kis örökség, és nyakában marad a kamatos bankadósság is. De a viharfelhők gyülekezése eltartott egy ideig, a tomahawkokat nem mindjárt ásták ki.
Csak földrengésektől kellett vacogni. Tartani kellett továbbá a tűzesettől, mert a város tűzoltóságának birtokában nincs megfelelő magasságig felérő létra. Megint az a fránya káposztáskő! Mengyi Bandi azt hallotta, író ismerőse megfelelő kötélcsomót tart készenlétben a teraszon ilyen eshetőségre. Homlokráncoló számításokba kezdett, hány méter is kellene belőle, milyen felszerelés, hova lehetne biztonságosan felerősíteni, melyik oldalon lebocsátani... Már látta magát, amint ereje végső megfeszítésével ereszkedik a házfalon a lángnyelvek közt. Mint a pókember. Bár marad azért nyitott kérdés... Vajon eleget gyakorolt-e tornaóra előtt?
A féltés parancsszava e veszélyektől elsodorta a mi Bandinkat. Bemutatkozáskor gyakorta kényszerült pironkodásra: nem, ó, nem rektor, csak korrektor. Kifigyelte, hogy a pesti gerlék nem úgy burukkolnak, mint a bácskaiak. Nem azt hajtogatják, gu-gú-gu, hanem ezt: gu-gú-gu / gu-gu. Író barátja emlékeztette rá, Déry Tibornak bizony úgy üzengetett a gerle a börtöncellába: ''Le-töööl-töd.” Mengyi Bandi így fejtette meg a maga gerléjét: ''Ma-gad-ra maradsz.” De ez is csak annyit tesz, hogy ''ki-töööl-töd”, ami rád van mérve. Az ember bocsánatos botorsága félteni mindent, amihez köze van. Erről nem lehet lebeszélni, ettől nem lehet eltántorítani. Amihez egyszer is közöd volt, félted. És amit féltesz, ahhoz közöd van ítéletnapig. Nem számít, hogy kiadja-e az utadat. Nem számít az sem, ha féltésedet ignorálja.