A közpénzekből vajon mennyit tudunk, illetve mennyit lenne optimális az egészségügyi ellátásra költeni? Hogyan lehet olyan rendszert kiépíteni, ami hosszú távon is finanszírozható, és milyen vezérelvek alapján kell a finanszírozhatóság kritériumait megállapítani? A társadalom egyes rétegei vagy csoportjai milyen mértékben viseljék a teljes egészségügyi rendszer működtetésének költségeit? Létezik-e az egészségügyi ellátás szempontjából igazságos teherviselés, ha pedig igen, akkor mi tekinthető annak? Vajon a gazdasági növekedés mértéke és a társadalom egészségi állapota milyen összefüggésben van egymással, illetve a kétségtelenül létező hatások milyen időeltolódásokkal jutnak kifejezésre? Mennyire a mindenkori aktuális kormánynak és mennyire az önkormányzatoknak a feladata a lakosság egészségi állapotát veszélyeztető kockázati tényezők felszámolása? Mennyire lehet és szabad, illetve szabad-e egyáltalán akár minimális egészségügyi kockázatnak is kitenni a lakosság egy részét annak érdekében, hogy munkahelyek létesüljenek, illetve hogy a meglevők ne szűnjenek meg? Számos olyan üzem működik még most is Szerbiában, amelyek esetében a környezetszennyezés ténye nem kérdőjelezhető meg. Kérdés azonban, hogy néhány vagy akár több tíz, több száz munkahely érdekében is érdemes-e embereket nagy számban különféle egészségügyi kockázatoknak kitenni.

A rendszerbeli megoldások alapfontosságúak az egészségügyi ellátás hatékony működése szempontjából, de a legtöbben a saját tapasztalatukból is tudjuk, hogy az orvos és a beteg viszonyának típusától, fajtájától szintén nagyon sok minden — akár az életünk is — függhet. A vidékünkön tradicionálisnak mondható orvos—beteg viszony jellemzője, hogy az orvos tekintélye megkérdőjelezhetetlen, a beteg pedig teljes bizalmat tanúsít a gyógykezelője iránt. Van azonban egy olyan, nálunk is tapasztalható nemzetközi tendencia, ami megkérdőjelezi ezt. Világszerte egyre inkább fontos egészségpolitikai kérdéssé válik az orvos és a beteg viszonya. A választott orvos intézménye Szerbiában 2007. január 1-jétől létezik. Az egészségvédelemről és a biztosításról szóló törvény határozottan kötelez mindenkit arra, hogy orvost válasszon magának. Az orvosválasztásnak előnyei és hátrányai is vannak. A hátránya az, hogy egy évig kötelezően ugyanahhoz az orvoshoz kell járnunk, és csak egy év elteltével lesz jogunk másik orvost választani, ha esetleg nem vagyunk megelégedve vele. A másik hátrány, hogy például a kisebb falvak lakosságának nincs választéka, minthogy rendszerint csak egy orvos rendel a településen.

A választott orvos intézménye elméleti síkon jónak tűnik. A gyakorlat azonban kimutatta a hátrányait is, valamint az is kiderült, hogy nem mindig működik zökkenőmentesen a dolog. Közben az orvos és a beteg viszonyában megjelent egy új típusú kapcsolat is, amikor az orvos „csupán” a bróker szerepét tölti be. A diagnózis felállítása után csak közvetít a beteg és a rendelkezésre álló szolgáltatások kínálói között. Az egészségügyi politika eddig ugyanis kevésbé vizsgálta az orvos és a beteg viszonyának az alakulást, pedig az egészségügy küszöbönálló reformja előtt nyilván ezt is figyelembe kellene venni, valamint azt sem ártana tudni, hogy az adófizető polgárok mit is várnak el a jövőben (jogosan) az egészségügyi rendszertől.