— Sohasem a díj vagy a közösség elismerése ösztönzött munkámban. Amit tettem és teszek, szívből fakad. Erőmet a virágtól, a fénytől, a gyerekektől kaptam, és mindenek fölött a Mennyei Atyától. Ő irányít, Ő egyengeti útjaimat — ekképpen indult beszélgetésünk, melyet néhány nappal a díj átvétele előtt ejtettünk meg a tanárnő otthonában. Torontálvásárhelyen. Miképpen az életrajzából is kitűnik, ebbe a dél-bánsági faluba egy picinyke vargabetűvel került. Nyugdíjaztatásáig itt tanított főállásban képzőművészetet a helyi általános iskolában. Persze a közösségépítő tevékenységeihez, mint afféle vérbeli pedagógus, Jolán (tanár)néni is többnyire a szabadidejét áldozta fel. Tettre kész (diák- és felnőtt-) szakköröket hozott létre és vezetett, melyek révén számos olyan helyi hungaricum (a falu helytörténeti múzeumának létrehívása, a májusi karnevál, a faluközpontot ékesítő, a tanítványai által készült mozaikkövek — a szerz. megj.) valósulhatott meg, amellyel évtizedek múltán is emelt fővel büszkélkedhet majd a település értelmisége. Feltéve, ha marad még addig írástudó és értéket tisztelő ember ehelyt. Olyan, aki a jobb (meg)él(het)és reményében nem a nagyvilágot választja lakhelyéül önmaga és családja számára.  

— A kis szakcsoportosaim ma már maguktól keresnek fel. Közösen dolgozunk. Tanítom őket. Legalábbis megpróbálom. Nemcsak alkotni, de a szép beszédre is, a magyar nyelvünk ápolására. S persze a begyűjtött múzeumi tárgyak is rengeteget mesél(hetné)nek. Úgy vélem, ha közlendőjüknek legalább csak egy töredékét el tudnák mondani hangos szóval, még jobban értékelnénk őket. Van például egy ládám 1876-ból. Egykoron a leányok ebbe tették a kelengyéjüket s a megtakarított pénzecskéjüket. A múzeumi tárgyakat 1977-ben kezdtem gyűjteni. Egy afféle véletlen szülte ötlet volt ez: egy rajzórai csendélet megfestéséhez hirtelen annyi tárgyat hoztak be a diákok, hogy szinte meg sem tudtunk mozdulni. Az ötletet azon melegében közöltem Horti Györggyel, az azóta már megboldogult helyi kultúrigazgatóval is, és felkarolta. Közös akaraton dolgozva csakhamar magára a leendő befogadó objektumra is rábukkantunk. Mégpedig a falu kellős központjában. A körülbelül 1906-os „kiadású” objektum nagyobb helyiségeiben a lakók kecskét tartottak meg fát hasogattak. Dacára annak, hogy a ház objektumának homlokzatán akkortájt még ott volt a Torontálvásárhely Takarékpénztár Részvénytársaság felirat. Voltaképpen ma is ott van, csak le van meszelve. Akkoriban is féltek az emberek.

* Örökségmentés. Napjaink egyik divatos szava. Hellyel-közzel életstílusa is. A múlt század hetvenes éveiben, vagyis az idő tájt, amikor ön is megtette a falu helytörténeti múzeumának létrehívása felé az első lépéseket, hogyan tekintettek az ilyen „hitvallású” emberekre?

— Mint már említettem, a falu József Attila Művelődési Otthonának igazgatója azonnal felkarolta ötletemet. A korábban begyűjtött tárgyak kiállításához legelőször a községháza emeletén kaptam négy termet. Diákjaimmal karöltve súroltam fel ezeknek a termeknek a padlóját, és rongypokrócokat terítettünk le. Ez a lendület szinte észrevétlenül az idősebb falubeliekre is átterjedt: újabbnál újabb „kacatot” adtak be a közösbe. A „fenti” múzeum megnyitásának napján, és erre ma is tisztán emlékszem, egy házaspár két gyönyörű, kézzel dagasztott, kemencében sült nagy cipót hozott. Vágtuk, sóval és pirospaprikával meghintettük, úgy osztottuk szét az egybegyűltek között.

* A megkezdett munkát mindenképpen folytatni kellene. Ön szerint lesz-e, aki ezt továbbviszi, továbbfejleszti? Netalán ez is besorolást nyer az egyszer volt, igaz sem volt címszó alá?

— Most is gyűjteném a tárgyakat, de már így is helyszűkében vagyunk. Részben ugyanis, a benne lakó igényéhez is igazodva, ideiglenesen befalazni kényszerültünk a folyosót az egykori takarékpénztár múzeummá átalakított belterében. Meggyőződésem, hogy ha a falu vagy a község vagy bárki a múzeumi albérlő rendelkezésére bocsátana egy másik hajlékot, akkor ő szívesen átköltözne. Ezáltal, vagyis az új helyiségek felszabadulásával, múzeumunk is nagyobb lehetne. A kiállítótermek  máris túlzsúfoltak, sőt, és ezt már többen is szóvá tették, jó néhány, stílus szerint össze nem illő tárgy is egymás mellé került. Viszont másképpen sajnos aligha tudtuk volna megmenteni őket. Jelenleg igazán tanácstalan vagyok a további lépésekkel kapcsolatban. Nem tudom, kihez is fordulhatnánk. Mert mégiscsak lehetne pályázni. Én csak egy porszem vagyok, több mint harminc éven át tettem a dolgomat. Önkéntesen és szeretettel. Persze, azzal is tisztában vagyok, hogy időközben nagyon megváltozott körülöttünk a világ. Szerintem, ha valaki ezért a munkáért, melyet én eddig térítésmentesen végeztem, kapna némi fizetést is, akkor utánam is lesz ember, aki nem csak a múzeumajtót nyitja majd ki a látogatók előtt...

* Mielőtt kiléptünk volna a nagybetűs életbe, ön, mivel osztályfőnökünk is volt, nekünk Babits Mihály sorait is becsempészte a ballagótarisznyánkba. Valójában ez egyúttal az ön életmottója is volt.

— Igen. „És akinek szép a lelkében az ének, / az hallja a mások énekét is szépnek.” — ez a mottó egész életemen végigkísért. Ha sikerült másoknak akár csak egy piciny örömet szereznem, számomra az egy újabb erőforrás volt. Múzeumunk minden egyes begyűjtött tárgya egy letűnt korszakról, annak szokásairól, hiedelmeiről mesél. Történt például egy alkalommal, hogy miután egy nénike meghalt, elmentem a családhoz, és kérdtem, adnák-e ide a gyűjtemény számára azokat a bögréket, amelyeket hátrahagyott. A kapott válaszra még most is hátborzongatóan vegyes érzésekkel emlékszem: „Mégis, mit gondol maga, tanító néni?! Hát ástunk egy gödröt, oszt beledobáltuk mög összevertük a bögréket, nehogy betegség gyűjjön ránk!”

* Az ön nevéhez és személyéhez fűződik továbbá a torontálvásárhelyi májusi karnevál létrehívása is.

— Jómagam is beöltöztem, hogy vonzzam a tömeget. Hatásos volt, mert nem ismertek fel. Háromszázötvenen voltunk. Előbb a medencénél, majd az iskola udvarában rendeztük meg, végül lassacskán kikerültünk a Vásártérre. Leírhatatlan élmény egy nagy közösségben lenni, és együtt táncolni benne. Felkaroltam a falu elhanyagolt parkját is. Délutánonként diákokat szerveztem be, akikkel együtt kertészkedtünk. Amikor az iskolánkat renoválták, a diákjaimmal kölcsönvettünk a munkálatokhoz felhalmozott cementből, homokból és kövekből. Ebből készültek el a magyar népi motívumokat bemutató mozaikjaink, melyek aztán tíz éven át az iskola bejárati folyosójának rekeszeiben várták sorsuk további alakulását. Szerencsére egy sem tört el belőlük. Napjainkban falunk főutcáját ékesítik, rajtuk százhatvanöt diák nevével. Ha hívnak, még napjainkban sem utasítom el a gyerekekkel való közös munkát, együttműködést.