Beszélgetés Döbrentei Kornéllal
Döbrentei Kornél költő, író, esszéista 1946. november 3-án született Pestszentimrén. 1966 és 1971 között tengerész, elvégzi a Kereskedelmi Tengerészeti Akadémiát. Első verseskötete (A Skorpió jegyében) 1972-ben jelenik meg. Több ifjúsági regényt ír, válogatott versei (Rebellis türelem) 1996-ban látnak napvilágot. Ugyanebben az évben publikálja esszéinek gyűjteményét is (Sötét delelés). Jegyzeteit, publicisztikáit a Püski Kiadó adja közre (A hadrafoghatóság ábrándja, 2001, Vajúdó feltámadás, 2002). Szintén a Püski Kiadónál jelent meg legújabb verseskötete (Kardélen, 2003). 1995-ben megkapta a Balassi-kardot. Az idei év elején alternatív Kossuth-díjban részesült.
* Nagy várakozás előzte meg érkezését az 52. Magyarkanizsai Írótáborba. Ehhez nyilván hozzájárult a közelmúltban a Tilos Rádió előtti budapesti tüntetésen mondott beszéde és az arra történt reagálássorozat is, ami elég nagy viharokat kavart a magyar életben. Az azóta eltelt időszak tükrében hogyan teszi helyre magában mindazt, ami történt?
-- Mindenekelőtt szögezzük le: ma is elmondanám azt a beszédet, aktuálisabb, mint valaha. Szent István országában élünk, amely a kereszténységre épült, arra a kereszténységre, melyről tudjuk, hogy nemcsak vallási kérdés, hanem magatartásbéli, erkölcsi forma is. Ezeket az értékeket az elmúlt évtizedekben hol burkoltan, hol nyíltan különböző elemek kikezdik. Ez a magyarság alapértékeinek meggyengítésére irányuló kísérlet. Ami ellen fel kell lépni. A Tilos Rádió előtt elmondottak az utolsó cseppek egyikét jelentette a pohárban, a keresztények kiirtását hangoztató kijelentésre adott válasz azt jelentette, hogy jogunk van védekezni, a dolgot a helyére kellett tenni. E felelősség nevében beszéltem. Attól a perctől kezdve a támadások középpontjába kerültem, teljesen abszurd helyzet állt elő, a magyarországi írótársadalom egy kis része a védekezőt megtámadók mellé állt, miközben végig kilógott a lóláb, hogy a magyar írószövetség elfoglalására törekedtek, erőteljes anyagi hátsó szándékokkal... Hogy a történelem és nagyjaink, Berzsenyi, Petőfi, Ady és a többiek szelleme előtt hogyan fognak elszámolni, az legyen az ő gondjuk. Összegezve: megpróbáltak kiirtani, nem sikerült. Erőt adott, éreztem, hogy az igazi magyarság és az írótársadalom java is mellettem áll, és amikor elmentem Amerikába vagy akár az elcsatolt területekre, ugyanezt a kiállást tapasztaltam.
* Itt a Délvidéken beszélgetünk, s ez a táj egyre gyakrabban szerepel az utóbbi időben a magyar sajtóban. A kettős állampolgárság megszerzésére irányuló kezdeményezés is innen indult ki...
-- Amikor Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz, volt ugyan bennem egy jó adag szkepszis, mégis azt hittem, talán az EU követelményszintje nem fogja megengedni, hogy a Trianon óta eltelt időszak különböző trükkös elnyomatásformái tovább burjánozzanak, lehetne végre hová fellebbezni, Európa így garanciát jelentene a kisebbségi lét emberséges szintre emeléséhez. Fájt az értetlenség és az érzéketlenség a kettős állampolgárság kapcsán, azt szerettem volna, hogy kulturálisan és gazdaságilag is vállalható legyen a magyarság, emberi módon, ahogyan ez megtörtént az autonómiával Dél-Tirolban és másutt is, ahol mindennek már van valami kultúrája... Ez a remény hiú ábránd volt. A státustörvény a magyarigazolvánnyal, a kettős állampolgárság ténye mind-mind erősítette volna ezeket a szerencsétlen nemzetrészeket (márpedig tudjuk, hogy az ember lélekből áll elsősorban!), ám a nagypolitikának éppen ez nem érdeke, sőt, a posztkommunista magyarországi külpolitikának sem az. Ha a magyarság ezen tömegei szavazati joggal rendelkeznének Magyarországon, a nemzeti erők döntő fölénybe kerülnének. Ezt nem engedhetik meg.
* Újabban egyre riasztóbb hírek érkeznek éppen innen a Délvidékről a szaporodó, mind brutálisabb magyarverésekről...
-- Attól tartok, a magyarverések ürügyként szolgálnak arra, hogy itt megint egy válsággócot hozzanak létre. Természetesen irányított, szabályozott, megtervezett jelenségről van szó. A szerb vezetők megszólalásai az ügyben tulajdonképpen vérlázítóak, hiszen hamisak és arcátlanok, a régi trükköt alkalmazzák, amikor a tolvaj kiált rablót, amikor az áldozatot állítják bíróság elé... Bagatellizálni próbálják a történteket, meghamisítják, kisebbítik az előfordult esetek számát, holott odáig fajult a dolog, hogy egy évre vetítve majdnem mindennap megvernek magyart errefelé. Ha mindezt hagyjuk, lesz ez még több is. Pedig az EU és a NATO tagjaként lennének eszközeink... Itt pedig azt látom, hogy magyarjaink között szép számmal vannak még mindig bátor férfiak, magukat meg nem adó, kitűnő emberek. Óriási a veszély, nagyon nagy arányú a megfélemlítési akció, kollektív kiűzési kísérlet kezdődött. Látom a világ ronda tehetetlenségét, és erőért fohászkodom, nem tehetek másként.
* Az 52. Magyarkanizsai Írótábor anyaországi vendégeként bizonyára hallotta, hogy itt többen úgy beszéltek: üdvös eszmei irányváltás, komoly szemléleti-elvi változás történt az írótábor szellemiségében. Mik a tapasztalatai?
-- Végtelenül jólesett a meghívás, feledhetetlenül szép, nagyszerű gesztus is volt, kiállás mindaz mellett, amit képviselni igyekszem. A megváltozott szellemet, hangulatot nem lehetett nem észrevenni: a korábbi rossz, álkompromisszumos, álnemzetközieskedő alapállás helyett a meghívottak személye is, a tábor hangulata is már valami egészen mást sugallt. A történelmi helyzethez és nemzetünk szellemiségéhez felnőve Tari István átvette a vezetést a szervezőmunkában, és ez garanciát jelentett. Nagy öröm volt látni, hogy olyan embereket hívtak meg, akik egyértelműen, bátran vallják, hová tartoznak, mit akarnak, és ezt tehetséggel, műveltséggel magas szinten tudták képviselni. Nem ,,magyarkodók", hanem igaz magyarok voltak jelen Magyarkanizsán, magyarverések árnyékában, felelős jelenléttel. Büszke vagyok rá, és köszönöm, hogy közöttük otthon lehettem.