Csodára és kalandra éhes szívvel-lélekkel, no meg a hároméves jogosítványommal, az éppen klíma nélkül működő öreg Peugeot-val, egy kölcsön GPS-szel, egy kosárnyi túlélőkészlettel indultunk el Tusványosra, a 32. Bálványosi Szabadegyetemre a Hét Nap jóvoltából — és megbeszéltük, kihasználunk minden szabadidőt, melyet nem munkával töltök, hogy minél többet lássunk abból a rengeteg szépségből, amelyet ez a csodálatos vidék rejt. Bár nem először jártunk arra, ekkora szabadsággal egészen különösnek ígérkezett.

Már Bánáton átutazni is remek volt — most sem tudom nem elmondani, Vajdaság mennyire gyönyörű! Reggel 9-kor indultunk otthonról, Tóthfaluból, ám már 12.30 volt, amikor odaértünk a Szerbcsernye—Zsombolya határátkelőhöz — Leventével kiszámoltuk, ebben a tempóban jó, ha másnapra odaérünk Csíkszeredába, ahol egy icipici apartmant béreltünk erre a néhány napra a Bookingon. Hogy miért Hargita megye székhelyén, a Székelyföld történelmi központjában, és miért nem Tusnádfürdőn, ha már oda igyekeztünk? Azért, mert Csíksomlyó, a híres Mária-kegyhely, búcsújáróhely Csíkszereda településrésze, s nagyon szerettem volna „pőrén”, zarándok- és búcsúmentesen is megélni — egy ráérősebb este felejthetetlen élményt nyújtott (erről majd lapunk következő számában mesélek).

Az A1-es autópályán folyó munkálatok miatt kényszerlekanyarodva a GPS-útvonalról az első érzésem az ijedelem volt: tapasztalatból már tudtam, hogy a Google-térkép útvonaltervén jelzett 7,5 óra helyett legalább 10-12 óra az út egy irányban, tehát este 9-re reméltem az érkezést átmeneti lakásunkba, ám az autópályáról lekanyarodva úgy tűnt, ez a terv dugába dőlt. Milyen kishitű az ember — oly gyakran megélem ezt, és mégis mindig belesétálok ebbe a csapdába. Nos, néhány percnyi céltalannak és reménytelennek tűnő autózás után egy kamionpihenő és egy pljeskavicát is kínáló büfé formájában, valamint egy magyar kamionsofőr személyében megoldódott minden gondunk: Levente egy nagy adag friss ételtől lett nyugodtabb, én pedig a kedves útba igazítástól. Irány Nagyszeben—Medgyes—Segesvár—Csíkszereda! A menetidő persze jelentősen nőtt, ám ezzel már igazán nem foglalkoztam. Útközben helyi árusok friss gyümölcsöt kínáltak: 35 lejért kilóját. A lédús sárgabaracktól és a mézédes cseresznyétől-meggytől az sem tudta a kedvemet-étvágyamat elvenni, hogy Levente villámgyorsan kiszámolta és rávágta: te több mint 800 dinárt adtál egy kiló gyümölcsért! Nos, az elkövetkező napokban kiderült, az otthoni drágaság kismiska ahhoz képest, ami Székelyföldön, főleg Tusnádfürdőn van: egy adag gyorsétel ára 30 lejtől, azaz 700 dinártól kezdődik, a csúcs Levente egyik egyszemélyes, sült húsos tál vacsorája volt 65 lejért, azaz 1500 dinárért. Még szerencse, hogy én gyakran beértem 15 lejes, azaz 350 dináros kapros-túrós lángossal, és az apartmanban főzni is lehetett.

Nos, egy-két-három pihenővel csodálatos kis falvakon utaztunk át — én nem győztem gyönyörködni a meseszép környezetben és a vezetés adta élményben, Levente pedig igazi férfi módjára elaludt az anyósülésen. Tökéletes boldogságban, naplementében, a rádióból szóló jazz-zel gurultam át Hargita megyébe, s éreztem, itthonról hazaérkeztem, a vajdasági síkság és lankák mellett a lenyűgöző hegyek, fenyők, vizek (majdnem) ugyanúgy a lelkemben élnek.

Éjfél előtt lecuccoltunk Csíkszeredában, és néhány óra alvás után irány Tusványos. Nyolc évvel ezelőtt jártam ott legutóbb, mégis minden oly ismerős volt: az Olt folyó, a csülkös, a lángosos, a fenyők, a medvéket rejtő erdők, a hétköznapibb arcukat mutató politikusok és szakértők, az előadók, a megannyi téma, beszélgetés mellett szóló százféle zenei stílus, a sok-sok korosztály és életérzés egymás mellett és együtt. Munka után, este Csűr, ahol kárpátaljai zenészek és táncosok adtak közös koncertet. Kell-e több a boldogsághoz? Utána (erősen) szemerkélő esőben Quimby-koncert. Minek fokozni a fokozhatatlant? Az utazós kedd után a megérkezős, itt és most jelen lévős szerda is tökéletes volt.  

Ma sem tudom eldönteni, a csütörtöki csíksomlyói este vagy a pénteki parajdi medveles volt-e a jobb. Csomagokkal felpakolva, a szállást elhagyva — mintegy négyórás, 200 km-es kanyargós, gyönyörű kerülőutat téve, Baróton és Sepsiszentgyörgyön át — autóztunk Parajdig, ahol Szabó Zoltán vadász várt ránk terepjárójával este 8 óra tájékában, és irány az erdő! A magaslest látva majdnem a tériszonyom győzött, a látvány azonban mindenért kárpótolt. Erdők, hegyek, a legendás Rapsóné várával. Teltek a percek, órák, fogyott a székely sör, csöndes, de jóízű volt közben a beszéd — s este 10 óra tájékán Levente fiam megszólalt: ott mozog valami, nem a medve? Az volt, előbb távcső kellett hozzá, aztán már az sem, ott járt-kelt a magas fűben, szinte alattunk, de biztosan 70 méteres távolságon belül, hiszen a vadászok által kihelyezett kukoricaetetőig nem jutott el, mert az első-második-századik ámulat után fotózni próbáltam, s a fénytől megijedt, elment.

Aznap Korondon aludtunk, a híres fazekasfalu egy tüneményes panziójában. Másnap délelőtt nem győztük megcsodálni az Erdély szívében levő iparművészeti és idegenforgalmi központ utcahosszat kínált szépséges termékeit, melyek iránt az érdeklődés kiapadhatatlannak tűnik, nem úgy, mint a vásárlóerő pénztárcája, melyet előbb a koronavírus-járvány, majd az ukrán háború kényszerített egyre inkább elvékonyodni.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve (Levente szerint nem is volt az olyan hirtelen, hiába, jól ismer engem) a mintegy 160 km-re lévő Tordai-hasadék irányába fordítottam a kormányt. A GPS szerinti 2,5 órából több mint 4 lett, ám minden, utazással megtett perc megérte: döbbenetes, ahogyan az ember szeme elé tárul — a legenda szerint Szent László fohászára — a tetejétől a talpáig kettéhasadt hegy. A tömegturizmus kínálata bőséges, lehet enni-inni, vásárolni, quadozni, s 600 méter hosszú drótkötélpályán is lecsúszhatnak a nálunk bátrabb gyerekek-felnőttek, mindössze 35 lejért, azaz kb. 800 dinárért. Mi csak bóklásztunk, és a természet teremtőerejét csodáltuk.

A bő 400 kilométeres hazautat csalfán 5 óra hosszásra ígérte a GPS, persze korántsem tartott ilyen rövid ideig, ám a gyönyörű táj bőven kárpótolt. Az idő relatív — mondta Einstein, s ha Erdélyben jár az ember, ezt is megéli.

A szerző felvételei