Szilágyi Gábor (1926-2007)

Utálatos közhely, ha azt mondjuk/írjuk, hogy nagy veszteség érte egyre szegényedő, elárvult vajdasági magyar létünket, képzőművészeti világunkat. Olyan embert és művészt, művészembert vesztettünk el, aki mindenki Nagy Barátja volt, aki kezét nyújtotta mindenkinek, szerkesztőségünk tagjainak is, mert hiszen ihletett munkáival lapunkat is megtisztelte. Tudott és akart segíteni, akciókat indítani, életben tartani tartalmakat, már nagyon fiatalon is, amikor az újvidéki Tanárképző Főiskolán szerzett diplomát, majd 1962-ben egyik alapítója lett a szabadkai Képzőművészeti Találkozónak. 1964-ben felvették a képzőművészek országos és nemzetközi szövetségébe, s aztán már nem volt megállás annak a művésznek a számára, akitől mindig és mindenütt a leghumánusabb művészetet kaptuk, amit ajándéknak szánt minden becsületes embernek, nemcsak ebben a városban.
Összesen 42 önálló tárlatot rendezett, több mint 300 kiállításon láthattuk örökérvényű munkáit. Megbecsült tagja volt továbbá az Interart/Tolerance nemzetközi csoportnak. Otthona szívmeleg otthon (volt). Oda csak nemes szívű barátait engedte be. Szinte élete utolsó napjáig fáradhatatlanul alkotott, ahogyan ő mondta: ,,dolgozott'.
Nem tűnhetnek el szemünk elől a megtépázott, a földünkhöz tapadó napraforgók, melyeket a szél és zavaros sorsunk nyomorított meg, látjuk majd örökké a papírsárkányokat, amelyek áldott keze nyomán ide-oda röppentek a világban - s akárcsak ő - mégiscsak itt, a szikes talajon pihentek meg egy-egy nagy ívű röptük után.
Szilágyi Gábor kiszínezte ezt a nyomorúságos világot, egy-egy ecsetvonása a rím a szenvedélyes, az életet mindig igénylő vers végén. S világa sohasem bomlott fel, mert hitt: hitt a művészet egybetartó és közösségteremtő erejében, hitt a vajdasági tájnak, az embernek, a rögnek, amely gazdagon tárta fel kincseit előtte.
Emlékét megőrizzük.