Amikor a minap arról olvastam, hogy az igazságügy-minisztérium egy bizottságának az a feladata, hogy törvényt készítsen a jogtalanul és bűntett révén szerzett vagyon elkobozására, egy háborús történet jutott eszembe. A kilencvenes évek háborújában -- amelyben Szerbia, mint tudjuk, nem vett részt -- tartalékosként szolgáló fiatalember beszélte el a következőket:
Tenjén szolgált, abban a szlavóniai faluban, amelynek környékéről folyamatosan lőtték Eszéket, noha bevonulásakor éppen tízegynéhány ízben kötött szerződést a tűzszünetről a szerb és a horvát fél. Nos, egy éjjel riasztást kaptak azzal a paranccsal, hogy a reggeli órákban megtámadják és elfoglalják a szomszéd falut. A hajnali órákban mindenfajta ütegből ,,puhították a célt”, s amikor megszűnt a zenebona, bevonultak Arkan szabadcsapatai. Miután kivonultak, tehergépkocsik sora érkezett, hogy felrakják rájuk a házakban található lakberendezést, háztartási gépeket. Miután a konvoj távozott, simán bevonult a hadsereg...
Ez a kis történet azért (is) érdekes, mert a mondott bizottság javaslatában a nagy halak által harácsolt vagyonokról van szó. Azokról, amelyek eredetét nem tudják bizonyítani és amelyek után nem fizettek arányos adót. Kommentárjában az elnök elmondja, hogy mindenekelőtt a már tárgyalás alatt álló vagy a nyomozás vége felé tartó, maffiás szervezetben csempészettel, cigaretta-, drog- és emberkereskedelemmel stb. szerzett vagyonokról, illetve azok tulajdonosairól van itt szó. Megnevezi Ulemek-Legiját mint háborús nyerészkedőt, Sekula Pijevčevićet, a csődmaffia vezetőjét, a szökésben levő Slobodan Radulovićot, a belgrádi C-market körüli mesterkedésekben szerzett dollár- és eurómillióit, Velibor Lukovićot, a vámmaffia fejeként meggazdagodott egyént, Milan Zarubicát, az üzemi módon szintetikuskábítószer-termelőt, sőt Mirjana és Marko Miloševićet mint a cigarettacsempészet főszereplőit és maffiafőnökeit, akik ily módon nagy vagyont szereztek. Mi több, a törvényjavaslat kölcsönösségi előírásokat tartalmaz, tehát ha valakinek nálunk van vagyona, de külföldön tartózkodik, sőt éppenséggel külföldi állampolgár, annak mi kobozhatjuk el a vagyonát és kiszolgáltathatjuk az ítélkező országnak, illetve ha a mi állampolgárunk mentette külföldre törvénytelen úton szerzett vagyonát, azt az illető ország kobozza el és adja át a mi igazságügyi szerveinknek.
Ezt tudomásul véve igazat kell adnunk a közmondásnak, miszerint ,,Isten malmai lassan őrölnek”. Nemrég arról írhattam, hogy valami megindult a Milošević idején külföldre ,,mentett-csempészett” állami, tehát a polgárok adójából származó pénzek hazahozatala érdekében. Annál inkább, mert a nemzetközi szervezetek, közöttük a világbank is hajlandó ebben segíteni bennünket, noha azt is meg kellett állapítanom, hogy vezető politikai struktúráink egy része ebben nem mutat igyekezetet -- minden bizonnyal azért, mert ,,fejeseink” között olyanok akadhatnak, akiknek ebben dicstelen szerepük volt, s ha ez nyilvánosságra kerülne, nem tenne jót se nekik, se a pártjuknak. Nem kell nagy képzelőerő annak megállapítására, mit jelentene szegényedő országunknak, ha pénzügyi egyensúlyunk megteremtéséhez és fenntartásához nem kellene külföldi hiteleket kérni és felvenni, hanem ahhoz a pénzhez juthatnánk hozzá, ami a miénk, ami a lakosságot illeti meg, de vagy hazai maffiózók kezében van, vagy valamilyen külföldi bankban, off-shor cégben, vagy más fél-illegális ,,gazdasági vállalkozás'-ban fekszik.
Ha az ember ilyesmikről hall és figyelembe veszi a háborús tartalékos ember (igaz) meséjét, lassan megérti, honnan termett nálunk egyszeriben annyi gazdag ember, aki több százezer, sőt millió euróért képes magánosításra felkínált kisebb-nagyobb céget megvásárolni. Azt is, mi az oka annak, hogy az így megvásárolt és gyanús körülmények között működő új-maszek cégek jó része gyorsan tönkremegy, illetve miért tudja magát csak ideig-óráig úgy fenntartani? Közben nem utal ki dolgozóinak tisztességes keresetet, és nem fizeti be a kötelező járulékokat. Végül mi az oka annak, hogy sok szegény munkanélküli aprópénzért is hajlandó éjt nappallá téve dolgozni, s ha nagy-néha ellenőr jelenik meg a cégben, igazmondás helyett védelembe veszi munkaadóját! Sőt akkor is befogja a száját, ha munkahelyén kívül próbálja szólásra bírni egy-egy munka- vagy piaci ellenőr.
Pedig jó lenne, ha az új törvényjavaslat készítői a meggazdagodás és a csalás ilyen módjának megakadályozására is szerkesztenének paragrafusokat. Vagy legalább azt jelentenék be, hogy egyelőre (ami helyes!) nagy vadakra vadásznak és eredményes kilövésük után a kisebbekre is sort kerítenek -- egy újabb javaslattal. Például úgy, hogy nálunk is törvényerőre emelik a vagyonok eredetének kivizsgálását, illetve azok szigorú ellenőrzését és megbüntetését -- az elkobozást is beleértve --, akik nem fizettek vagyonuk nagyságának megfelelő adót.
Szeretünk a nyugati demokráciákra hivatkozni. Nos meg kell állapítani, hogy olyan régi és jól működő többpárti polgári demokráciákban is van az előbbi bekezdésben javasolt törvény, amilyen Olaszország, Anglia, Belgium, Hollandia, vagy éppenséggel az Egyesült Államok...