„Egy éjjel nagyon hideg szél fújt,/ az égen minden csillag elbújt./ Még az öreg Hold is megdermedt,/ ahogy megállást jelzett az élet. (...)/Fiát féltve az apa, testével takarta,/ a kegyetlen ütlegtől védeni akarta./ Légy erős fiam, suttogta féltve./ Neked élned kell, hogy mesélj a jövőbe!”(Nagy Vilma: Ártatlanul kivégzettek balladája)
A mindenkori múlt felelősségteljes vállalásával vélhetően már a közeljövőben maradandó síremléket állíthatnak fel Csúrogon a sintérgödörnél, ahova az 1944-es megtorlások áldozatait, az ártatlanul kivégzett helyi és környékbeli magyar lakosokat elföldelték — mondta Teleki Júlia a vasárnap (október 28-án) megtartott kegyeletadó megemlékezésen. Ezúttal a keresztet ugyan nem döntötték le ismeretlen tettesek, de megrongálták a Kőbevésett Fájdalom feliratú kőtáblát. Augusztus közepén, amikor egy zarándokcsoport virágot helyezett el az emlékkeresztnél, már hiányzott néhány darab a felső pereméről. Az elmúlt évek során nagyon sok ígéret elhangzott már, de még mindig gyalázatosan néz ki a szeméttelepre emlékeztető sintérgödör. Ez a hely a magyar nemzet gyásza is, az itt elhantoltak a magyar nemzet vértanúi, akik magyarságuk miatt lettek áldozatokká.
Mindannyiunk közös ügyének kell lennie, hogy méltó kegyhely és emlékpark jöjjön létre — mondta Teleki asszony a hozzátartozókat, a megemlékezőket köszöntve, köztük Pásztor Istvánt, a Vajdasági Képviselőház elnökét, Csallóközi Zoltánt, Semjén Zsoltot, a magyar miniszterelnök kabinetfőnökét, Varga Hasznosits Zoltánt, a belgrádi magyar nagykövetség misszióvezető-helyettesét, Kávai Szabolcs tartományi képviselőt, Forró Lajost és Zakar Pétert, a Délvidéki Kutatóközpont vezetőit, Magyar Annát, Csongrád megye képviselőházának elnökét és Milan Radomirt, a Razzia 1942 Emlékező Egyesület (Memorialno društvo Racija 1942) elnökét.
Nemzetünk történelmét összefoglalva Csallóközi Zoltán megemlékezésében kiemelte a lelki összetartozás fontosságát, önazonosságunk erősítését, az egymás iránti felelősség vállalását. A régmúlt idők, főként pedig az utóbbi századok eseményei tudományos, sokrétű, igazságos feltárásának kölcsönös igénye a térségünkben élő népek javát szolgálja. A II. világháború alatt és az utána következő években történteket mindmáig csak részben ismeri az utókor. Mindaddig, amíg nem tárják föl a tragikus eseményeket, nem tudhatjuk, hogy a csúrogi sintérgödörhöz hány hasonló tömegsírt takar a föld, a Tisza, a Duna. Az ellenség csak addig ellenség, amíg fegyver van a kezében, ha elesik, ha megsebesül, már csak ember. A becsületes nemzet minden időben megadja a halottaknak járó tiszteletet, a kegyeletes megemlékezés lehetőségét.
Nem érthetjük meg, mi is történt Csúrogon 1944-45-ben anélkül, hogy ne ismernénk a történelmet, így Trianon hozadékát, a magyar hadsereg 1941-es bevonulását, a hideg napokat, egészen a világháború végéig, s az utána következő eseményeket — emlékeztetett Varga Hasznosits Zoltán, mondván: „Nem a magyarázat, főként nem az igazolás miatt — ilyen nem is lehet —, hanem azért, mert az embernek minden körülmények között embernek kell maradnia. Ez a hely engem arra figyelmeztet, hogy mielőbb el kell jutnia a szerb és a magyar közösségnek ahhoz a ponthoz, hogy lezárja ezt az ördögi láncolatot. Ne fordulhasson többé elő, hogy valaki piros festékkel öntse le az emlékezés keresztjét, vagy ami éppen a napokban történt: Szentendrén uszító szavakat írtak egy ortodox templom falára. A háború nem egyszer szül igazságtalanságokat, tragédiákat okozva. Nekünk, ma élőknek, abban van a nagy felelősségünk, hogy ez ne ismétlődjön meg sehol a világon. A háború által generált időszak ideológiáját az egymás iránti megbecsülés idejének szellemisége kövesse. Ennek elérkezését mutatja, hogy szerb barátaink ma velünk együtt koszorúznak. Köszönet érte.” A Magyar Köztársaság Belgrádi Nagykövetségének együttérzését Nikowitz Oszkár nagykövet úr, a szabadkai főkonzulátusét pedig Korsós Tamás főkonzul tolmácsolta.
Az ártatlan áldozatok hozzátartozóival, leszármazottjaival, a megemlékezőkkel együtt érezve, a Razzia 1942 Emlékező Egyesület nevében Milan Radomir elnök ismételten (tavaly koszorúztak először) kifejezte, hogy nem lehetnek közömbösek mindaz iránt, ami itt történt, s nem is lehet mindegy a számukra mindaddig, amíg nem lesznek feltárva az akkor történtek: „Az ártatlan áldozatainkról nemzeti, vallási, politikai megkülönböztetés nélkül kell megemlékeznünk. Teleki Júlia asszonnyal való kölcsönös egyetértésünk már eddig is megmutatta, hogy az egymás méltó tiszteletével ne osszuk meg áldozatainkat: Tietekre és Miénkre. A megemlékezés mindenkit megillet. Ha majd itt is méltó emlék lesz, még kegyeletesebb lesz ez a hely. Csak akkor mondhatjuk el, hogy valamit megtettünk az ártatlan áldozatokért. A közvéleményben is tudatosítani szeretnénk az emlékezés fontosságát, hogy hasonló ne ismétlődhessen meg. Közösen kell elítélni minden vandál cselekedetet, mint amilyen ennek a keresztnek a meggyalázása volt az elmúlt évben, amikor vörös festékkel öntötték le, vagy a minapit, amikor sértő grafiti jelent meg a szerb templomon Szentendrén”.
A megemlékezésen Csőke Barabásné Nagy Vilma délvidéki költőnő Ártatlanul kivégzettek balladája című versét, Mózes Anita pedig Teleki Júlia Keresem az apám sírját c. költeményét szavalta el.
Az első koszorút Légvári Sándor — minden eddigi kereszt faragója — helyezte el édesapja emlékére. A VMSZ nevében Pásztor István, Kovács Elvira és Pál Károly, majd Csallóközi Zoltán, Varga Hasznosits Zoltán, Magyar Anna, Zakar Péter és Forró Lajos koszorúzott. A Magyar Nemzeti Tanács nevében Zsoldos Ferenc, a VMDK-éban Csonka Áron és Burnát Zoltán, a Magyar Remény Mozgalom képviseletében Nemanja Đorđević helyezte el a kegyelet virágait, a Razzia 1942-t Milan Radomir képviselte, a Magyar Egységet pedig Szmiesko Zoltán és Romoda Ferenc, végül pedig Teleki Júlia helyezte el a kegyelet virágait édesapja emlékére. A méltó megemlékezés Fuderer László óbecsei és Brasnyó Ferenc kishegyesi plébános imájával, a kegyhely megszentelésével, a himnusszal, valamint a kegyelet gyertyáinak meggyújtásával és a virágok elhelyezésével zárult.