A múltkor, amikor Szabadkán járt, hívott telefonon, de akkor nem voltam otthon. Meghagyta ugyan a nevét, de attól nem lettem okosabb, minthogy teljesen ismeretlen volt számomra. A minap aztán ismét jelentkezett, így kerítettünk sort a beszélgetésre.
- Hébe-hóba eljövök Szabadkára - mondja a hatvan évét egyenes derékkal viselő jóvágású férfi -, mert valójában ezt a várost tartom a szülővárosomnak, habár nem is itt születtem. Kétéves voltam, amikor a szüleim beköltöztek a városba, itt kezdtem elemibe, majd a közlekedési középiskolába járni. Az apám a vasúton dolgozott, az anyámnak pedig az volt a feladata, hogy őt hazavárja meleg ebéddel, tiszta lakással és mosollyal. Nem tudom, ismeri-e a vasutasokat, ők ugyanis az embereknek egy különleges típusába tartoznak: örökké vidámak, tréfálkozók, sohasem fáradtak, szeretik a társaságot, az ugratást. Emlékezetem szerint sem gyermekkoromban, sem később nem szenvedtünk semmiben hiányt, habár csak az apám dolgozott. A nagyszülőktől szinte mindent megkaptunk, ami a konyhára kellett: zöldségfélét, baromfit, disznót, de ha valami jelentősebb beruházásra volt szükség a házunkban, a nagyapák nem sajnálták a pénzbeli segítséget sem. Még ma sem értem, miért nem akart az apám több gyereket. Már nagyobbacska voltam, amikor megkérdeztem, miért nincs testvérem. Erre az apám ugratásként azt mondta: azért, hogy ebédnél neked mindig két csirkecomb jusson. Érdekes módon én egyáltalán nem voltam elkényeztetve, de lehet, hogy ez a természetemnek tulajdonítható. Én ugyanis világéletemben egy romantikus, nyitott szemmel álmodó férfi voltam, amin az apám mindig jót mulatott. Vasárnap, amikor rendszerint együtt ebédelt a család, sose mulasztotta el, hogy oda ne csípjen nekem: te gyerek, te még az ebédet is álmodozva eszed. Nem baj, mentegetett az anyám, legalább a felesége majd élvezi a romantikát, nem az olyan kemény humort, mint a tied. Imádtam a szüleimet, az együttléteinket, különösen az ünnepeket. Nekem karácsonyra apám mindig kigondolt valamilyen eredeti ajándékot, amit vagy ő maga készített, vagy olyan különleges valami volt, amit sehol sem lehetett volna megvenni pénzért.
Befejeztem a középiskolát, de nem akartam tovább tanulni. Jelentkeztem katonának, hogy minél előbb túl legyek rajta. A bevonulásomig volt néhány lány, akivel jártam, de úgy gondoltam, a katonaság után ráérek komolyabb kapcsolat megteremtésére. Míg katona voltam, hirtelen meghalt az apám. Amikor leszereltem, nekem kellett a családfői szerepet vállalnom. Munkát kaptam egy szállítóvállalatnál sofőrként. Szépen kerestem, de valami mást akartam. Aztán véletlenül sikerült egy utasforgalmi vállalatnál elhelyezkednem. Eleinte csak a városi, majd a távolsági vonalakon vezettem, de hamarosan egy turistabuszt kaptam. Így ismertem meg a feleségemet, aki idegenvezetőként dolgozott a vállalatban. Néhány közös út után valahogy összemelegedtünk. Három évvel idősebb volt nálam, igaz, sokszor az volt az érzésem, hogy jóval többel, hisz annyira komoly, kimért volt, de engem ez nem zavart. Néhány hónap múlva bemutatott a szüleinek. Az édesapja református pap volt. Szöges ellentéte az én megboldogult apámnak, aki egy örökvidám teremtés volt. Az ő apja egy higgadt, tőmondatokban beszélő ember volt, és akkor úgy éreztem, azért olyan kimért a lánya is. Az apja már elmúlt hatvanéves, az anyja is közel járt ehhez a korhoz, tehát a feleségem egy későn jött gyerek volt, talán azért nem volt testvére. Másfél év udvarlás után házasodtunk össze, és én nagyon boldog voltam. Persze, azt hittem, a feleségem is. Most gondolom ezt így, mert a huszonhat évi házasságunk alatt talán egyetlenegyszer sem vitatkoztunk össze, soha nem mondtunk egymásnak csúnya szavakat. Lehet, hogy nem volt lángoló a viszonyunk, de ha most így visszaforgatom az eseményeket, látom, hogy én igenis lángoltam. Imádtam a feleségemet, nekem szent volt minden vele töltött perc. Sokszor megtörtént, hogy más-más irányba utaztunk, pl. ő rendszerint Magyarországra vezetett kirándulókat, én pedig oda mentem, ahova a vállalat irányított. Házasságunk második évében lett terhes, és a szülés után már nem dolgozott útvezetőként. Egy álomszép kislányunk született, és én valósággal imádtam. De sehogyan sem tudtam rábírni a feleségemet, hogy szüljön még egy gyereket. Azt mondta, ő boldog lesz, ha ezt az egyet is fel tudjuk úgy nevelni, hogy mindent megadjunk neki. Amikor az anyósom beteg lett, anyám eladta a házunkat, és az anyósomék udvarában építettünk magunknak. Anyám ápolta anyósomat, majd a halála után három évre az apósomat is. Tudom, hogy a mai világban hihetetlenül hangzik, de mi remekül megvoltunk a családban. Istenem, milyen meghitt hangulata volt minden ünnepnek, valamennyien igyekeztünk egymásnak örömet szerezni. Igaz, mindebben a feleségem kicsit visszafogottan vett részt, de ezt mindannyian úgy könyveltük el, hogy ilyen a természete. Még a lányom is azt mondta, hogy az ő anyja egy jégtündér.
A lányom középiskolás volt, amikor meghalt apósom is. Amikor anyám megbetegedett, a feleségem otthagyta a munkahelyét, hogy mellette lehessen, és ő is fogta le a szemét. A szülők elhalása után valahogy olyan csöndes lett a két ház. Anyámén leeresztettük a redőnyöket, és ha nyáron az udvarban ültünk, mindig az volt az érzésem, hogy anyám éppen a délutáni pihenőjén van. Három évvel ezelőtt, amikor a lányunk Pestre került az egyetemre, valóssággal csönd szakadt ránk kettőnkre. Időnként a feleségem meglátogatta a lányunkat, de havonként legalább egyszer ő is hazajött. Ilyenkor jókat beszélgettünk, terveztük, mi lesz, hogy lesz, ha megszerzi az oklevelet. Aztán tavaly húsvétra a feleségem utazott el hozzá. Furcsa volt egyedül lennem az ünnepen, de a lánynak éppen vizsgaidőszaka volt, nem akart mulasztani, hát a feleségem vitte neki a sonka-kolbászt. És soha többé nem jöttek vissza. Két nap múlva felhívott a feleségem, és azt mondta, menjek el az ügyvéd ismerősünkhöz, van ott számomra egy levél. Huszonhat évi házasság után ebből a levélből tudtam meg, hogy a feleségemnek még a házasságunk előtt viszonya volt Pesten egy nős férfivel, aki nem akart elválni a feleségétől, mert az mozgásképtelen volt. A kislányunk ennek a férfinak a gyereke, és ő ezt a születésétől fogva tudta. Három hónapja halt meg a felesége, és most végre összekerülhetnek. A levélben a feleségem megköszöni az együtt töltött éveket, amelyeket a szülei kedvéért vállalt. Kér, hogy bocsássak meg neki, de ő azt a keveset, ami még az életéből hátravan, azzal az emberrel akarja tölteni, akit egész életében szeretett. A lányomról egyetlen szót sem ír, talán úgy gondolta, hogy minden további nélkül elfogadja a vér szerinti apját. Nem, nem haragszom a feleségemre. Még a válópert sem indítottam el, mert ő nem kérte. Elfogadom, amit a sorstól kaptam, arra gondolva, hogy van, akinek még ennyi szép sem jut az életben. Most itt vagyok egyedül, az emlékeimmel.