Huszárik Zoltán 1979-ben elkészített egész estés filmetűdjében a kimondott szó alárendelődik a kispolgárból lett lélekvándor, Csontváry — eredetileg Kosztka Mihály Tivadar (1853—1919) — művészi megnyilvánulásainak. A magyar képírónak sikerült az eredeti helyszíneken: Rómában, Kairóban, Libanonban agy éppen a Hortobágyon járva rögzítenie felvevőgépével ugyanazt a káprázatos színvilágot, amelyet annak idején maga a fényút festője fedezett fel. Huszárik nagyobb vásznon mutatta be az örökké fénylő férfi végtelen világosságot árasztó képeit. Azét a férfiét, akit élete elején megszólított egy hang, és közölte vele: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél". Próbált visszakérdezni, de az égi hang nem válaszolt.

Csontváry szerelmes volt a napfénybe. Minden egyes ecsetvonása tánc a fénnyel, és annak kísérlete, hogy magát a teremtést megidézve megfesse önnön lélekútját. Ha rápillantunk egy nappali falán függő csendéletre vagy egy családi album fotójára, felidéződik bennünk néhány régi emlék, a Mester munkái azonban ennél sokkal többet adnak. Magányos cédrusában hatezer év öröme és fájdalma egyesül. Ha pedig a pécsi képtárban kiállított libanoni fáján feledjük a tekintetünket, akkor a szél szökkenését, a harmatos levelek hűsítő leheletét érezzük arcunkon. Festményein nem csupán a földrajzi környezet helyi színezete tükröződik, hanem a szellemisége is. A levegőt lélegeztette.

Tanulmányai kezdetén Hermes-füzeteket másolva próbálta meg ellesni a festészet fortélyait, majd egy akadémikus irányításával, voltaképpen azonban önmaga fedezte fel a művészetet. Nehéz volna, majdhogynem lehetetlen stílusát meghatározni, mert előtte senki sem dolgozott az általa alkalmazott módszerrel. Ha mégis be kellene sorolnunk egy adott irányzatba, akkor az az „En plein air”, azaz a szabad levegőn való alkotás stílusa lehetne. Mivel legtöbb munkája a természetben készült, önmagát is ebbe az irányzatba sorolta. Az általa teremtett színvilágot csak élete végén értette meg kora szellemisége. A már-már rozsdás sárgájához, a lilán kéklő égboltjához foghatót előtte még nem látott a világ. Egy kompozícióban tudta ötvözni a napfelkeltét a lenyugvó nap erejével.

Öreg halász című remeke életművének egyik legrejtélyesebb darabja. Benne lakozik az eredendő bűn, valamint a gonosz legyőzésére törekvő, esendő ember portréja. Ha a festmény jobb oldalát tükröznénk meg, akkor megelevenedne egy koporsóban ülő ördög, aki mögött háborgó kékség, valamint egy kitörni készülő vulkán pihen fenyegetően. Ha viszont a mű bal oldalát tükrözzük, akkor egy csónakjában ringó halász arcképe rajzolódik ki, mögötte a tenger lágyan hömpölyögő kéklő habjával.

A huszadik század elején a magyar nemzet még nem értette, hogy miben rejlik nagysága, pedig a vén kontinensen az első világháború idején már elismert volt. Picasso egy párizsi galériában majd két órát ült Kosztka Tivadar összegző munkája, a Baalbek előtt, és úgy vélekedett róla, hogy ez az alkotása mindennél feljebb való. Később párizsi lapoknak azt nyilatkozta, hogy ott, abban a képtárban döbbent rá arra, hogy rajta kívül van még egy óriása a képzőművészetnek. E monumentális mű forma–arányának mértani pontossága láttán nyerhette vissza Pablo Picasso lelke nyugalmát.

Csontváry önarcképeiben tükrözte a tudóst, aki mindent racionálisan magyaráz, leképezte a filozófust, aki bölcselkedve próbálja megválaszolni az élet nagy kérdéseit, végül pedig megszemélyesítette Mózes próféta alakját, akinek a szakállából fakadó víz hatására kirügyezett kezében a bot. Minduntalan két ösvényt jelöl meg. Egy szép, széles erdős sétányt, valamint egy keskeny, göröngyös járatot. Szerinte a legjobb döntés mégis az, ha a fát öntözzük középen, hiszen annak lombjáról belátni a mindenséget. Utolsó próbálkozása egy grafitrajz volt, melynek a Magyarok bejövetele munkacímet adta. Sokak szerint azért nem fejezte be, mert már még vásznat sem vásárolhatott. Művészettörténeti leírásokból azonban tudjuk, hogy bár élete végén éhezett, küldetésének kellékeire mindig megtalálta a rávalót. Utolsó munkájának bevégzését a közönségére bízta. Olyan elme volt, akinek képeit haragosai a múlt század ötvenes éveiben lábtörlőként használták a Budapesti Művészeti Akadémia bejáratánál, nem is sejtve, hogy ezáltal a művészethez még inkább Csontváry Kosztka Tivadaron át vezet az út. Az emberiség fényútját jelölte meg, remélve, hogy öröklámpásként vezet majd bennünket egyszer ki a sötétségből. Azt vallotta: „...nincs más megoldás, meg kell váltanom őket, az egész világot...”