Dubioza Kolektiv, Barcelona Gipsy Balkan Orchestra, Manu Chao — a Balkan:Most Fesztivál három napjának három kiemelt zenekara. Már ez a három elég ütős név a világzenei porondon, és mellettük még sok-sok név szerepelt a programfüzetben. Nappal pedig konferencia-előadásokat és workshopokat tartottak a résztvevők számára. 

Egyrészt fergeteges buli, másrészt egy négyéves európai támogatási projektum lezárása is volt a Balkan:Most Fesztivál. Az ambiciózus projektumot 11 nemzetközi partner kooperációjában a magyar Hangvető vezeti, s csaknem 30 zenekar és zenész, több mint 80 fiatal menedzser és zeneipari szakember, valamint 60 európai fesztivál és koncerthelyszín került be a Most Music felhívása mentén a támogatási projektumba. Közös erővel a Most csapata máris látható és érezhető fellendülést hozott a balkáni zene reprezentációjában és elismertségében világszerte. A Most projektum tucatnyi tréninget, gyakornokságot, networkingeseményt és találkozót szervezett, számtalan résztvevőnek segített új portfóliót építeni, új lemezt kiadni, új mentorokat találni. Ennyi a történetünk háttere, ez előzte meg a háromnapos, veszprémi bulit.

Veszprém szívében, mondhatni, annak pitvaraiban zajlottak a koncertek, s a zene villamosára ülve bejárhattuk az egész Balkánt, Szerbiától kezdve Macedónián át egészen Bulgáriáig. Három színpadot töltöttek meg zenével, a legkisebb a Foton nevű kávézó udvarában volt. Egy miniatűr kis amfiteátrumnak is nevezhető színpadocska adott helyet a kisebb zenekaroknak, itt lépett fel a három nap során a Perija, a Pjev, Dina e Mel, Vladimir, az E.U.E.R.P.I., a Flying Nomads, Linda Rukaj, az Almir Mešković és Daniel Lazar duó, Dantchev: Domain, DJ Sabs, Besart Zhuja, Balkalar, Dunjaluk és a Kalata. A Foton színpadára olyan zenészek kerültek, akik hallgatásához szükségeltetik valamiféle meghitt hangulat, az, hogy közel legyünk a zenészekhez, lássuk egymást, rájuk mosolyoghassunk, tehát mintha a saját nappalinkban gyűltünk volna össze zeneszerető, zenész barátainkkal, és egy jó ebéd után valaki dalra fakadna, amit egy másik hangszeren lekísérne. Főleg a lassabb, ringatózásra alkalmas, csendesebb zenei formációk kaptak itt helyet, olyan volt a Foton színpad, mint egy kis, csendes oázis, ahol jó megpihenni, leülni, esetleg elfogyasztani egy pizzát a Más Tésztás fiúknál. (Huh, túl finom volt, hogy ne említsük meg őket.)

A második színpad az Óváros téren volt felállítva, közvetlenül a városháza szomszédságában, kávézók, éttermek mellett, így akár estebéd közben is tudtuk élvezni a koncerteket, melyek már sokkal pörgősebbek, táncolósabbak voltak, mint a kisszínpados fellépők. A sort a Koszika nyitotta, jazzes elemek és magyar népzene, őt követte Daniele Sepe — Spiritus Mundi, majd Corina Sîrghi & Taraful Jean Americanu s egy fergeteges balkáni táncház a Poklade zenekarral első nap. Utóbbiba magam is beálltam, bunyevác kólót jártam percekig, hogy utána ugyanannyi percet töltsek azzal, hogy levegőhöz jussak. A második napon is erős volt a line-up, a Baklava indította a sort, őt a La Caravane Passe követte, mely a tavalyi Malomfesztivál egyik legnagyobb buliját hozta, s a szerbiai Naked koncertje zárta a napot. Ezt az együttest sem kell bemutatni az igényes zenét kedvelők számára, igazán különleges falat a balkáni zene asztaláról. Harmadik nap pedig az Alice in Wonderband, a Shkodra Elektronike és Marina Satti foglalta le az óvárosi színpadot.

A nagyszínpad kapta a legszebb díszletet maga mögé, hiszen a várban állították fel, a mellette lévő templomot a plakát színeiben villódzó fényfestés borította, macskaköves utcákon, ódon falak tövében siettünk a koncertekre. A boszniai Divanhana zenekarra érdemes lesz figyelni, hiszen a bulisabb számok mellett több szevdalinka is elhangzik, nem fél lelassulni, ráadásul az énekesnője hangjától szerintem még a fagyasztott vaj is megolvad s a legkeményebb szív is puhul egy kicsit. Őket követte a Barcelona Gipsy Balkan Orchestra, a nevéhez illő balkáni bulival. A zenekarból a kedvencem a nagybőgős volt, aki bordó öltönyéhez le nem vakarható óriásmosolyt öltött magára, egy jelenség volt a színpadon. A koncert végén aztán kiderült, hogy a mi kutyánk kölyke, hiszen ő nem más, mint Ivan Kovačević. A nagyszínpad másnap a Dubioza Kolektiv koncertjével nyitott, mely konkrétan egy másfél órás őrület volt, nem hagytak minket levegőt venni a fiúk. És nem, nem volt hakniszaga a koncertnek, mielőtt bárki ezzel gyanúsítaná őket, csak azért, mert már milyen régen a pályán vannak. Ugráltak, izzadtak ők is, dagadtak az erek a nyakukon, és bizony Veszprémben is nagyon jól szóltak a közönség által teli torokból együtt énekelt slágerek. Nem lehet könnyű a Dubioza után színpadra lépni, de a bolgár Oratnitza zenekar nem az az ijedős fajta. A két énekesnő tökéletesen csengő kétszólamú éneklése hűsítően hatott a fáradt táncoslábúaknak, és nem tudtunk mozdulni, olyan szép muzsikálást műveltek a zenészek. A szombati napra is jutott a jóból, a The Zarina Prvasevda Ensemble melegítette a terepet az utolsó nap tortáján csücsülő meggynek, aki nem más, mint a francia—spanyol legenda, Manu Chao. A koncertre pillanatok alatt elfogytak a jegyek. Ez volt az egyetlen fizetős programpont a Balkan:Moston, és Manu nem sokkal több, mint ezer főben határozta meg közönségét. A tér így szinte félig üres volt, a kordonok mögött pedig még sokan álltak, onnan hallgatva a több mint kétórás koncertet. Bevallom, nem bántam, hogy nincs az az idegesítően nagy tömeg, tudunk táncolni, senki nem fog véletlenül ránk esni vagy a sörét a nyakunkba locsolni. A jó öreg Manu — itt most arra várnak kedves olvasóink, hogy azt írom, már nem olyan, mint régen, de ez nagy hazugság lenne — nem tudom, miféle energiakútból merít, de elsöpört mindent és mindenkit a két zenészével, a gitáros-mandolinos Lucky Salvadorival és a kongás-ütős Miguel Rumbao Serranóval. Nem sok háromtagú zenekart láttam ekkora bulit csinálni és ilyen jól szólni, ott vannak a top háromban.

Szerencsére a színpadok nagyon közel voltak egymáshoz, így több koncertbe is bele lehetett hallgatni, váltogatni a pörgősebbet a lassúval.

Amikor hetekkel korábban elolvastam a meghívót, s azon helyszínként Veszprém szerepelt, elgondolkoztam, milyen régen jártam már ott, csak átutazóban fordultam be, útban Kapolcsra vagy a Balatonra. Igazából a várost magát nem is ismerem, így a délutánokat nyugodt szívvel tölthettem egy kis városnéző sétával, ráadásul a szervezők az első napra közös — zenéhez kapcsolódó — városi kalandtúrát is szerveztek a résztvevők számára. Csapatunk, mely olaszokból, belgákból, britekből, franciákból állt, kólózott egy szűk átjáróban, haikut írt Brusznyai Árpád emlékművénél, Petőfi versének soraira reagált a veszprémi színház előtti parkban, vagy éppen hangosan énekelt egy közösen megírt Balkan:Most-himnuszt. Unatkozásnak hely nem maradt.

Délelőttönként panelbeszélgetéseket hallgattunk a balkáni zene helyzetéről, annak exportjáról, arról, szükséges lenne-e kialakítani, megerősíteni a balkáni zene brandjét vagy nem, de beszélgettünk a boutique fesztiválok helyzetéről, jövőjéről s arról is, hogy milyen sikereket ért el a Most program a négy év alatt. Emellett speedmeetingeken is részt vettünk, ahol néhány percenként cserélődtek a beszélgetőpartnerek, így mint a Malomfesztivál szervezőcsapatának tagjai megismerhettünk friss, izgalmas zenekarokat, menedzsereket, a balkáni régió fesztiválszervezőit, lemezkiadókat, akikkel a gyors meetingek után maradt időnk hosszabban is beszélgetni egy kávé mellett.

A Hangvető csapata, azaz a fő szervezők már megint jól teljesítettek. Karöltve a Womexszel nagyot alkottak, és nemcsak a remekül összeállított zenei program miatt írom ezt, hanem az itt megismert szakemberek, új barátságok, szakmai együttműködések miatt is. A terv és a cél megvalósult, nyugodtan hátradőlhetnek, onnan figyelve, merre alakul majd mindez. A Most sokunkat összekötött, s ez így szép.