Sokáig elzártnak éreztem magam az új filmektől, hiszen úgy hozta az élet, hogy Szabadkán — a filmszínházak valamikori fellegvárában — néhány éve egy rendes mozi sem volt. Ezért legtöbbször várnom kellett, amíg megjelenik egy-egy új alkotás — DVD-re égetve. Nekem elég lett volna egy koszos kis széles vásznú terem is, csak legyen már valami, bármi... Aztán, mint ahogy a mesékben lenni szokott, imáim meghallgatásra találtak. 2009 decemberében Lifka Sándor mozgóképes sátrának helyén, az egykoron volt Avala mozi felújított épületében, megnyitotta kapuit a nagyérdemű előtt a Lifka Sándor Art Kino. Az építményt ideiglenesen bitorló „Diskoteka Lifka” eltávozott az élők sorából, és ezzel a diszkós korszakának vége lett. A régi-új épületben immár a Lifka Sándor Művészmozi várja a nézőket. Ennek apropóján nem is adhattam volna lelkemnek szebb ajándékot (valamikor még 2010 elején), mint hogy jegyet váltottam egy általam kedvelt zsánerű magyar, akciót sem mellőző, izgalmas krimire.
A kamaradráma sokáig hanyagolt műfaja volt a magyarországi mozgóképgyártásnak. Most azonban, hogy két éve Köves Krisztián Károly leforgatta a Halálkeringő című remeket, beszélhetünk legalább egy ilyen jellegű mű meglétéről. Két főszereplő egy bérlakás szobájában. Ez adja a kerettörténetet. Mellettük feltűnik néhány mellékszereplő is, akik nélkülözhetetlen mozgatói az izgalmas végkifejlet meglepő alakulásának. Noha a Halálkeringőt többen támadták — pont azért, mert szerintük csak egy „amerikai koppintás” —, jól operál, mert igaz ugyan, hogy átvesz elemeket az óceánon túli rendőrségi drámákból, de azt okosan teszi. Mint a hasonló tematikájú francia feldolgozások is: belevisz valami egyedit a dolgokba, így tartva meg eredetiségét. Esszenciájában leginkább az egyhelyszínes kamarakrimi legjobbikát, a brit Michael Caine- és Laurence Olivier-féle Mesterdetektívet idézi — és ettől igazán jó.
A képíró, a forgatókönyvíró, a zeneszerző: mindhárman elsőfilmesek. Reklámokban és egyéb kisebb produkciókban már bizonyítottak, de eddig ez a legnagyobb dobásuk. Nehéz kezdeni olyan alkotással, amelynek műfaja az adott országban csak nyomokban lelhető fel. Köves Krisztián azonban kockáztat, mindent egy lapra tesz fel, és számára bejön a Royal Flush.  A rendezés kimért és precíz, a kamera keringője, a dinamikus váltások, mind-mind fokozzák a feszültséget. Azokban a szituációkban pedig, amikor a két szereplő nincs egy légtérben, a felvevőgép felülnézetből mutatja mozdulataikat, minden egyes lépésüket nyomon tudjuk követni — várva a pillanatot, amikor valamelyikük hibázik. A hangulat, a helyszín, a kellékek aprólékosan kidolgozottak. Az alkotás hitelesnek hat, nem pedig olcsó, alacsony költségvetésű, izzadságszagú erőlködésnek. A zene hatásvadász, de ez nem zavaró, mert az idegtépő taktusok jól illeszkednek a képkockákhoz.
Dobó Kata és Kern András viszik a hátukon az egészet. A páros ismét jól együttműködik. Valahogy úgy, ahogy már a Miniszter félrelépben is megmutatták, kiválóak együtt a vásznon. Kern karaktere szerint egy nyugdíjas, iszákos, haldokló rendőrt alakít, és tíz év után látogatja meg a terhes, drogfüggővé lett lányát annak születésnapján. A fiatal nő szerepében Dobó Kata, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy hitelesen alakítsa a figurát — és ez sikerül is neki. Ha adott pillanatban nem is áll neki túl jól minden trágár kifejezés, mégis tisztességesen elvégzi a „harci feladat”-ot. Hiszen az is a munkája, hogy a személyiségétől távol álló karakterek bőrébe bújjon. A másik főszereplő, a zseniálisan megformált kiöregedő nyomozó szerepében Kern Andrást tisztelhetjük. Ha a helyzet azt kívánja, komoly — sutba dobva jól ismert, humoros arcát. Amikor viszont a szöveg vagy a szituáció igényli, előjön az igazi Kern-habitus és a mindenkit megmosolyogtató, utánozhatatlan hanglejtés. Kern személyétől lesznek hitelesek a feszültségbe beleszőtt poénok, és ettől meggyőző az alakítása is. Nem túloz, és éppen ezért szerethető a jelenléte.
A vezérvonal az apa és lánya viszony, az eseménysor a kettejük közötti konfliktusokra van finomra hangolva. Amikor pedig már úgy érezzük, hogy megállt az idő és lelassult a cselekmény, jön a Quentin Tarantino-szerű fordulat, a tetőpont: szépen lassan mindenről lehull a lepel, és lépésenként haladunk egy esetleges mexikói leszámolás felé. A végére pedig kiderül, hogy az igazi főszereplő a lefolyóban felejtett vérrel átitatott Zepter nevű bökő. A Halálkeringő véresen komoly, de még a vér áztatta szenvedés közepette is helye van a szépségnek, humornak — legyen az bármennyire sötét és morbid is. A koreográfus szerepébe bújt rendező és forgatókönyvíró pedig mesterien mozgatja a szálakat, minden élő sakkfigurának megvan a saját lépéssora, ettől lesz az egész egy mesteri tánc. Keringőből így lesz — sátáni tangó.