Jó kérdés, hogy van-e még egy annyira félreismert személy, mint Anton Szemjonovics Makarenko, akiről a leggyakrabban mindenkinek a híres-neves makarenkói pofon jut eszébe, annak ellenére, hogy ő maga ellenzett mindenféle fenyítést a gyermeknevelés terén.

1888. március 13-án született Bilopilja településen, a mai Ukrajna területén, szegény proletárcsaládban. Több iskolában is tanított, és behívták ugyan a hadseregbe, de az egyre rosszabbodó rövidlátása miatt alig néhány hónap után fel is mentették a katonai szolgálat alól. 1920-ban nevelőintézetet szerveztek fiatalkorú bűnözők számára Poltava közelében. Ennek vált a vezetőjévé Makarenko, akinek az irányítása alatt sajátos nevelőintézménnyé fejlődött, és nemzetközi érdeklődés is övezte. A Gorkij-telep (melynek névadója maga Makarenko volt, és személyes kapcsolatban állt Makszim Gorkijjal, sőt, az író el is látogatott a róla elnevezett intézetbe) egy idő után Harkov közelébe költözött, Makarenko itt dolgozta ki a közösségi nevelés elméleti és gyakorlati kérdéseit.

Egyébként embert próbáló feladatra vállalkozott. Maga a telep ugyanis minden luxust, sőt, még az emberi alapszükségletek kielégítését szolgáló eszközöket is nélkülözte: nem volt fűtés, sem tisztálkodási lehetőség, legfeljebb hideg víz és lavórok. Itt sínylődtek és tengették az életüket a fiatalkorú bűnözők, akikből volt bőven. Vélt vagy valós indokból is odakerülhetett egy-egy fiatal: a forradalom utáni Oroszországban ugyanis a társadalom peremén élő gyerekek hozzászoktak az agresszióhoz és a bűnözéshez, mely a mindennapjaik részévé vált. Ezek a bűnözést természetesnek megélő tizenévesek kerültek a telepre, ahol magukra hagyták őket néhány meghasonlott, kiégett felügyelővel. Az intézményben ehhez mérten igazi farkastörvények uralkodtak, megszokottnak számított a betegség, az éhezés, az erőszak. Az ember joggal teheti fel a kérdést: vajon ki volt az, aki úgy gondolta, ilyen feltételek között a külvilágban nem szocializálódott gyerekek majd átnevelődnek néhány hét, hónap alatt?

Ide érkezett meg Makarenko, és kezdte meg a munkáját. Éles szemmel járt-kelt, megfigyelte a gyerekeket, a viselkedésüket, ismerte a terhet, melyet zsenge koruk ellenére a vállukon cipeltek. Igyekezett megérteni a helyzetüket, ez pedig hatalmas újdonságnak számított abban az időben. A bevitt fiatalokra ugyanis egyszerű statisztikai adatként tekintettek, agressziójukra agresszióval válaszoltak. Makarenko megállapította, két ember személyes kapcsolata, a másik címke nélküli megítélése és elfogadása valóban sorsfordító változást hozhat egy gyermek életében, ezt nevezte ő ráhatásnak. Elutasította a gyerekek fegyelmezési vagy nevelési célzatú testi bántalmazását, és ez merőben új elem volt a gyermeknevelésben a nem sokkal korábban megbukott cári Oroszország idejében. Saját korában tehát Makarenko reformernek számított.

A híres — és máig sokak által tévesen értelmezett — pofon története egy Zadarov nevű fiúhoz kapcsolódik. Ez a fiú még a rosszak között is a legrosszabb gyerek volt, pimasz, arrogáns és agresszív viselkedése miatt egyfajta vezéralaknak számított a Gorkij-telepi tizenévesek között. Egy alkalommal a Zadarovot mindenben követő fiatalok megtagadták, hogy fát vágjanak tüzelőnek. Mivel minden módszer csődöt mondott, Makarenko végső elkeseredésében és felindultságában lekevert egy óriási pofont a fiúnak, aki a döbbenettől először szóhoz sem jutott, majd — a korabeli beszámolók alapján — kezet nyújtott az igazgatónak, és attól kezdve tisztelte, becsülte őt, ezzel együtt pedig a társai is.

Volt még egy híres és a fentebb említettnél súlyosabb esete is Makarenkónak, ekkor — szintén minden egyéb módszer sikertelen alkalmazása után — tehetetlenségében egy írógépet vágott egy kiskorúhoz. Ugyan nem találta el, és a gyermeknek nem esett baja, de ez a történet is megmaradt az emberekben.

Makarenko alapelve így hangzik: „Követelek tőled, mert tisztellek.” A pofonosztást a hirtelen ráhatás pedagógiájának nevezte el, és talán nem volna tisztességes elítélni ezért a tettéért, tekintettel arra, hogy lopással, fosztogatással és nemi bántalmazással terhelt környezetben kellett rendet tartania (és tette is ezt sikeresen). Ő maga egyébként valamennyi későbbi munkájában elítélően írt a testi fenyítésről, és a pofont, valamint az írógéppel dobálózást pedagógusi pályafutása mélypontjainak nevezte. Intézményének alapja az önigazgatás, az önigazgató közösség alapja pedig a fegyelem volt. Ez a fegyelem azonban lényegesen különbözik a ráerőszakolt fegyelemtől. A kollektíva válasza az egyénnek, aki megsértette a kollektívával szembeni kötelezettségeit, humánus volt, egyúttal a fegyelem és a tisztelet újbóli összekapcsolását célozta. A szabályokat a kollektíva minden tagja együttesen alkotta meg, így a fegyelmezés nem az egyéniséget nyomta el, hanem ellenkezőleg, az egyéniség kibontakozásának adott teret. Folyamatában a fegyelem és a fegyelmezés külsődleges dolgokkal kezdődött, mint például a reggeli gyülekező, a tornagyakorlatok, a munka, a feladatok ismertetése. Mivel fegyelmezéskor a kollektíva közösen lépett fel a tagok közös és egyéni érdekében, így a gyerekek közössége végezte tagjai nevelésének jó részét. Mindemellett a munkának volt még különösen fontos helye Makarenko elméletében. Szerinte a munkának akkor van nevelési hatása, ha valamennyi gyermek részt vesz — természetesen életkorának megfelelő mértékben — a kollektíva számára hasznos tevékenységben.

Makarenko fő műve a háromkötetes Pedagógiai hősköltemény, melyben részletesen ír arról a bizonyos pofonról is mint emberi kudarcáról, és elmagyarázza a pofon által előidézett „ráhatás” mivoltát.

A Gorkij-telep egyébként 1928-ban bezárta kapuit. Maga Makarenko 1939. április 1-jén hunyt el, halála után éles vita alakult ki a módszereiről, a munkásságáról, de arról is, orosz vagy ukrán identitású volt-e inkább. Hogy mennyire volt sikeres a munkájában, a hivatásában, azt jól mutatja, hogy temetésén az egyik Gorkij-telepi pártfogoltja állítólag így búcsúztatta: „Ma én az apámat veszítettem el…”

(Forrás: Pukánszky Béla — Németh András: Neveléstörténet; www.gyerekneveles.hu)