Saját szorongásainkat, elsiratott örök szerelmeinket, bánatainkat látta, látja meg a művészettörténész egy-egy épületben, egy-egy díszes faragványban az erkélyen, egy ajtón, egy szerény kunyhón a tanyavilágban vagy egy festményben, miközben nyitott szemmel végigsétál a városon - ahogyan végigsétált (mit végigsétált, végigrobogott!) az utcákon az örök szerkesztő, Dévavári Zoltán, ahogyan titokzatosan mosolyogva rótta útját szegény Dési Ábel, ahogyan haragosan, magában dohogva, botját a magasba emelve átkozta szerencsétlen színházunk sorsát Garay Béla, ahogyan Simokovics Marika könnyes szemét törölgetve rótta sorait a múlékony szépségről, és ahogyan ők valamennyien, akárcsak Duranci Béla, egy békésebb, szelídebb, emberibb Szabadkáról álmodoztak. S most is, amikor a művészettörténész feltűnik a Városi Könyvtárban vagy Mile Tasićnál, az az érzésünk támad, hogy nyugtalanító kérdések özönét zúdítja ránk: Miért nem vigyáztunk a színházunkra, Thália szentélyére? Miért engedjük meg, hogy városszerte fakuljanak a szecesszió csodaszép remekei? Mért nem válhat Szabadka ''hírös” műemlékvédelmi várossá? Azt nyilatkozta egy alkalommal, hogy mi, akik itt élünk és néha senyvedünk, nem akartunk tanulni a történelemből, és úgy formálódunk, ahogyan a természet diktálja, és hogy a természetnek csak egy apró részecskéje vagyunk. Nehezen ébredünk saját emberi és cselekvő mivoltunkra, és hagyjuk elhalni a lehetőségeket. Több mint ötven esztendeje azt hangoztatja - hangosan, tagoltan, hogy mindenki értsen a szóból, tanításából -, hogy a városok múltidézők és a holnap hírnökei is egyben. Ő maga pedig mindent megtett és megtesz ma is azért, hogy Szabadka múltja ne merüljön feledésbe, művészete pedig nehogy az országúton tovatűnő álombaráttá váljon. Szabadka holnapjáért áldozatkészen küzd, hogy minden művészeti rendezvény, akár a diákok rajzainak megszemlélése is, szívmelengető ünnep lehessen.
Duranci Béla nem ennek az égtájnak a szülötte. Távol tőlünk, Bácson született. Gyermekkorában gyakran megfordult a bogyani kolostorban, élvezettel majszolta az epret, s mohón tüntette el tányérjából a főtt búzát. Percekig nézegette Žerfarović
freskóit, s beleszeretett a Világ teremtésébe. Gyermeki csökönyösséggel szerette volna megtalálni azt a lépcsőt, amelyen a freskó szentjei a mennybe meneteltek. Hol is lehet a csigalépcső vége? - ez nyugtalanította fiatal szívét. Otthon aztán sebtében megrajzolta Évát, akihez - elképzelése szerint - éppen a freskón látott csigalépcső vezetett. Sokat bolyongott a várban és környékén. Nem volt rebellis alkat. Sok mindenre rákérdezett, de mivel választ nem mindig kapott, elhatározta - még akkor ott, nagyon régen, Bácson -, hogy néhány ''rejtély”-t maga fejt meg. A II. világháború éveiben családjával Zomborba költözött. Az egykoron roppant hangulatos városban az az érzése támadt, hogy a művészetek karneváljába csöppent. Rendszeresen látogatta a múzeumokat, a régészet is szerfölött érdekelte, és olajfestékre is szert tett. Aztán meglódult a kéz, bizseregni kezdtek az ujjak, s világa hol beszűkült, hol tágabb lett. Felismerte, hogy az egész élethez képest minden csak kategóriaszűkítés. Felfogta, hogy a festett világban minden folyamatokról szól, azokon belül is olyan pillanatokról, amelyek sajtossága az időtlenség.
Egy részlet az önvallomásából: ''A háború befejezte után elkerültem Szabadkára. Orvosnak akartam tanulni, hozzákezdtem a biológiai szertár rendezéséhez. A rajztanárom megkedveltette velem a szobrászatot. A gimnázium negyedik osztályában koptattam még a padot, amikor közszemlére tehettem az első szobromat. A hadseregben már tárlatom, önálló tárlatom is volt, megrendeléseket kaptam. A sajtóban is megemlékeztek a munkáimról. Nézegettem, alkottam, tehát 'voltam, vagyok - bátorítottam magam és Oto Logóval - eltelve az első sikeremtől - tanulni mentem a Képzőművészeti Akadémiára. Hazatérve Bajmokon telepedtem le, az iskola titkára lettem, de továbbra is rajzolgattam, szobrászkodtam, az amatőr színjátszók számára díszletképeket festettem, állítottam össze. 1954-ben egy tárlat megszervezésének gyötrelmes munkáját bízták rám. Mihajlo Dejanović, a Népszínház díszlettervezője elégedett volt a munkámmal, és nemes egyszerűséggel beemelt a város művészeti életébe. Megismertem Matkovity Gusztávot, Faragó Endrét, Kubát Józsefet, Almási Gábort, Marko Vukovićot és másokat. Beiratkoztam a belgrádi bölcsészkar művészettörténeti szakára és... A többi legenda. Meghívtak a művésztelepekre, 1959-ben a Városi Múzeumban tovább bővült világnézetem. Hazaérkeztem...”
A művészettörténész megalapítja a Vajdasági Magyar Galériát, tárlatokat szervez, tanulmányozza a művésztelepek munkáját, katalógusokat szerkeszt, értékes könyveket ír és adat ki. Agitál, csöndes áhítattal dolgozik, elemzésekbe merül, jól érzi magát a maga választotta ''intellektuális játszótér”-en esztétikai csúszdák, hinták és homokvárak között. Számtalan díj, elismerés tulajdonosa. Ma rezignáltan azt mondja: a régi Szabadkából alig maradt meg valami, a város a lelkét is elvesztette.
A dicső múlt a szívében maradt meg. Játék, derű, kedvesség. Elegancia és könnyedség. Mulatság és merengés. Ez volt Szabadka... De örömre született az emberi nem - mondja a művészettörténész -, szüntelen ''félrelépés”-re, s egyszer majd visszakerül a város cizellált, patakzóan gazdag érzelmi állapotba.