Az egypártrendszer és az állami vállalatok korszakában a kapitalizmus a magasabb életszínvonal és a szabadság szinonimája volt. Aztán, amikor kezdtük megtapasztalni, mi is valójában a magántulajdon dominanciája, sokak számára a szegénység, a kizsákmányolás, a társadalmi egyenlőtlenség szimbóluma lett. Az, amit egykor marxizmusórán tanítottak.

A gazdagokról nagy általánosságban negatív kép alakult ki. Ehhez sokban hozzájárult, hogy valóban rengetegen tettek szert jelentős vagyonra. Olyanok, akik megszegték a törvényt, illetve akiknek baráti vagy rokoni (párt)kapcsolataik voltak. A kapitalizmus azonban csak egy gyűjtőfogalom. Sok egymástól lényegesen eltérő formája létezik az olyan társadalmi szerveződésnek, amelyben a magántulajdon dominanciája jellemző. Ezek annyira különbözhetnek egymástól, hogy csak nagyon nagy általánosítással sorolhatjuk őket egy kategóriába.

A kizsákmányoláson alapuló vadkapitalizmus ugyanis nehezen hasonlítható össze a jóléti kapitalista modellel. Az utóbbi között is hatalmas különbségek vannak. Az angolszász, az ázsiai és a skandináv változat is eltér egymástól. Érdekes itt megemlíteni, hogy a kínai gazdasági csoda egy egypártú, diktatórikus rendszer keretében fejlődött ki, az egyéni szabadságjogok jelentős korlátozása közepette. Oroszországot a Szovjetunió hanyatlása után egy autokratikus rendszerben sikerült gazdaságilag konszolidálni. Emellett megemlíthető, hogy Dél-Korea és a többi ázsiai kistigris felemelkedésében is döntő szerepet kapott a tekintélyelvű politikai rendszer. Mindehhez az is hozzájárult, hogy a régi típusú kapitalizmusok elöregedtek, elkényelmesedtek. Lassan világszerte nyilvánvalóvá válik, hogy a modern kori társadalmi létszerveződést — nevezzük azt kapitalizmusnak vagy bárhogyan — meg kell reformálni. Spontán ez nehezen mehetne végbe zűrzavar nélkül, irányítottan pedig eleve csak diktatórikus módszerekkel lehetne, ami viszont önmagának mondana ellent.

A megreformált kapitalizmusnak tehát egyidejűleg kellene egyfajta globális gazdasági és kulturális rendszerként működnie. A természeti katasztrófák és a világgazdaságban tapasztalható ciklikus ingadozások azt jelzik, ideje felfogni, hogy a gazdasági növekedés határa a környezeti erőforrások szűkösségében keresendő. A gazdasági irányítás ilyen perspektívából nem lehet más — a kisvállalkozói szinttől egészen a nemzeti és a nemzetek feletti gazdaságpolitikákig —, mint a bolygó és a rajta egzisztáló társadalmak egészségének megőrzése. Ha modern szóhasználattal szeretnénk élni, akkor olyan „okos” cégekre és nemzetállamokra, azok élén pedig olyan képzett és sokoldalú szemlélettel megáldott vezetőkre van szükség, akik döntéseik meghozatala során figyelembe veszik ezt a tényt. Felfogják, hogy nem a profit rövid távon való maximalizálása, hanem a hosszú távú fenntarthatóság és a közösségi érdekek alkotják az elsődleges szempontot.

Az internet és az ott kialakuló közösségi médiaplatformok forradalmasították az emberek közötti kommunikációt. Egyúttal viszont, egyfajta mellékhatásként, megfigyelhető, hogy az információ és a pénz keringése időnként kórossá válhat. A folyamat nem a tökéletesebb verseny felé mozdította el a piacokat. Paradox módon, a dereguláció révén önmaga serkentette azoknak a pénzügyi központoknak a kialakulását, amelyek a profitot és a megtakarításokat is gyorsan elszívják a perifériákról. Így alakult ki a kapitalizmus egy olyan változata, amikor a hatalmas szereplők már túl nagyok ahhoz, hogy megengedhető legyen a piaci körülmények között esetenként természetesnek számító bukásuk, tönkremenésük, ezért ha kell, mesterségesen is életben tartják őket. Így maradnak fenn az óriási pénzügyi intézmények, a szintén gigantikus gépkocsigyártók, illetve más ágazatokban is hasonló folyamatokat látni.

Földtörténeti hasonlattal élve, most lépünk be a dinoszauruszok korába. Utólag azt mondják róluk, eleve kihalásra voltak ítélve. Ehhez csak annyit érdemes hozzátenni, hogy maradványaikat a bolygó minden kontinensén megtalálták, és „csupán” mintegy 165 millió évig uralták Földünk ökoszisztémáit.