Ez még szimpatikus is, hiszen történelmi tapasztalat, hogy a nehéz helyzetekben sikeresen csak akkor lehet fellépni, ha az ország vezető politikusai őszintén kiállnak a nép elé és elmondják, összefogásra, türelemre, lemondásra — sőt könnyre, vérre és verejtékre is — van szükség, azért, hogy a holnap jobb legyen.

Ha azonban jobban belegondolunk, akkor több ponton is bele lehet kötni a hallottakba, és főleg abba, ami ezzel egyidejűleg történik. Egyrészt abba lehet kifogásolnivalót találni, hogy az egyszerű ember már azelőtt is tudta, hogy a gazdasági helyzet súlyos, mielőtt a vezető politikusok szájából elhangzott volna. Felmerül a kérdés: ők viszont nem tudhatták? Vagy csak most találták elérkezettnek a pillanatot, hogy nyilvánosan is kijelentsék? Egyik is, másik is súlyos hiba. Nehéz megítélni, hogy pontosan mennyire. Ha nem tudták, akkor félő, hogy teljesen eltávolodtak, egykori divatos szóval élve, elidegenedtek az átlagemberektől, fogalmuk sincs, hogy az egyszerű polgár hogyan él, milyen gondok gyötrik, hogyan teremti elő a létfenntartáshoz szükséges anyagiakat. Azért is furcsa, hogy nem tud(hat)ták, milyen súlyos a helyzet, mert a jelenlegi hatalom képviselőinek egy része az előző ciklusban is magas pozícióban volt. Azok viszont, akik akkor ellenzékből politizáltak, nem mulasztották el a hatalmat — elsősorban a tehetetlensége miatt — kritizálni. Nehezen hihető tehát, hogy valóban nem tudta sem az egyik, sem a másik, milyen súlyos már régóta a helyzet. És ha csakugyan nem tudták, akkor az nagyfokú dilettantizmusra utal. Ha pedig tudták, akkor az meg azt jelenti, hogy valami okból szándékosan nem vallották be, ez viszont arról árulkodik, hogy megpróbáltak bennünket manipulálni.

A régi egypártrendszerben a felhalmozódó gondok megoldása végett hozott intézkedéseket reformoknak nevezték. Most a válságkezelő intézkedések kifejezés vált divatossá, és nemcsak nálunk. Valószínűleg azért, mert arra utal: az összes nehézség abból ered, hogy globális méretű gazdasági válságról beszélhetünk. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint Hofi a megállapításával: „…hogy ide minden begyűrűzik! Csak azt nem értem, hogy mikor a rohadt imperialistáknak jól ment, az miért nem gyűrűzött be?”

Biztató viszont, hogy az is elhangzott: a válságellenesnek mondott renk egész sora fog következni, melyekkel nem csupán rövid távú megtakarítást eredményező ad hoc intézkedések hozhatók. A felvázolt célok között szerepel a költségvetési hiány és a köztartozás csökkentése, a szürkegazdaság iránti zérótolerancia, a strukturális reformok felgyorsítása és az üzleti légkör javítása. Valóban ezek volnának a leglényegesebb pontok. Ezeken belül is különösen aggályos a gazdaság nehézkes tőkevonzó képessége. Pedig adottságaink alapján könnyen versenyképes befektetési célország lehetnénk. Viszonylag jól képzett a munkaerő, az Oroszországgal kötött, voltaképpen vámmentes kereskedelmi egyezmény pedig külön vonzóvá teszi. A befektetők mégis bizonytalanok. Talán felbátorodnak, ha az uniós felzárkózás terén előrelépés történik.  Addig is a hírek között szerepel, hogy a kormánykoalíció arra a megállapodásra jutott, hogy eladja a Telekomot és a resavicai bányákat. Tehát eladják a „családi ezüst” egyik utolsó, igazán értékes darabját, a Telekom Srbiját is. Ha viszont nem sikerül a lényegében belsőnek nevezhető válságot leküzdeni, akkor már nem lesz mit pénzzé tenni.

A legfőbb gond talán az, hogy az 1970-es évek óta nincs folyamatos, az emberek legszélesebb rétegéhez is eljutó, a gazdaságot stabilan egyensúlyban tartó növekedés. Csak ismétlődő válság van. Az ország ilyen méretű lecsúszásáért talán nem is egyedül a politika felelős. A gazdasági fejlemények nyilván sok szempontból befolyásolták a politikait. Lemaradásunkhoz — a romboláson és a mértéktelen korrupción kívül — valószínűleg nagyban hozzájárultak a megváltozott értékvilág ellentmondásai. Az állampolgári beidegződések, a vállalkozói szféra és a közszolgálatnak a globalizált világ piaci elvárásaihoz való korlátozott alkalmazkodóképessége.