home 2024. május 27., Hella napja
Online előfizetés
Desiré Akadémia
2024.01.16.
LXXIX. évf. 2. szám
Desiré Akadémia

A Desiré Central Station fesztiválon az idén Kritikai Gondolkodás címen tartott műhelymunkát lapunk újságírója, Szerda Zsófi, melynek eredményeként több szöveg is született. Most Tolnai Zsófia írását közöljük, melyet a Szarajevói Nemzeti Színház Marlene Dietrich: A vádirat öt pontja című előadásáról írt. A darab Haris Pašović rendező szerzői projektuma.

A halál sorssá változtatja az ember életét

 — Marlene Dietrich: A vádirat öt pontja —

Hivatalos hangulat. Négy szék és négy mikrofon. Három szék oldalt, egy kiemelve, a közönséggel szemben. Tárgyaláson vagyunk. Eljött a szembenézés pillanata. A vádlott Marlene Dietrich. Három öltönyös, szigorú, nagyon dühös ügyész faggatja.

Dietriech nem hivatalos válaszokat ad. Mesél. Nem volt elég hazafias, nem volt jó anya, házasságon kívüli viszonyai voltak, elárulta hazáját, és mindezt sohasem bánta meg, hangzik el az öt vádpont. Ám Dietrich számára inkább vázlatpontokként szolgálnak, nem veszi őket különösebben komolyan. Csupán történeteit vezetik. Sejtelmes mosollyal mesél az életéről. Ha figyelünk, pontosan megértjük, hogy mit miért tett. Az ügyészek pedig a sötétben szép lassan jelentéktelenné válnak. 

 

„A vádlott, Marlene Dietrich nem egészséges német nemzeti szellemben nevelkedett. Ez az ifjúkori hiba vezetett a vádlott minden későbbi bűnös akciójához”, hangzik el az első vádpont. Gyorsan kiderül, hogy az ifjúkori hiba nem a neveltetésében rejlett, hanem abban, hogy gyermekkora a több millió emberéletet követelő első világháború szörnyűségei alatt telt. Elmeséli, hogy hogyan keresték a nők minden csütörtökön a fronton elesettek listáján a férjük, bátyjuk, apjuk nevét. Hogy hirtelen egy teljesen női világban találták magukat, hiszen minden férfi a fronton harcolt, csak azok maradtak, akik öregek vagy betegek voltak. Hogy nem tudtak többé aludni, mert „a háború ellopta az álmaikat”. Hogy minden nő feketében járt, és hogy napról napra csak a könnyek és templomi gyászmisék folytak.

Dietrich szörnyű gyermekkori történetei valóban megmagyarázzák későbbi „bűnös tetteit”. Hogy miért kampányolt a békéért a második világháborúban. Hogy miért tagadta meg Hitlert és a náci propagandát. Hogy valójában nem hazáját, hanem a háborút utasította el. És ma is megtenné. A Dietrichet alakító Mirjana Karanović a Balkán egyik legnagyobb színésznője (az Európai Filmakadémia a legjobb európai színésznőnek járó díjra jelölte). S amellett, hogy egy igazi díva, akárcsak Dietrich, ő is elszánt aktivista, az emberi jogok védelmezője. A kilencvenes években ugyanígy kiállt Milošević rémuralma és a háború ellen. Egy másik nő, aki hallatta a hangját akkor is, amikor ez hatalom célpontjává tette, és életveszélyes volt.

Hihetetlen az az elegancia és méltóság, amellyel Karanović Dietrichet játssza. Valójában legtöbbször nem is látunk mást, csak ahogyan áll a színpadon, és mesél. Történetei mégis megelevenednek — mintha mi is ott volnánk Dietrichhel a háború sújtotta Berlinben, a hollywoodi filmstúdiókban vagy Kennedy szenvedélytől fűtött irodájában. Karanović méltó ahhoz a stílusikonhoz, aki Dietrich volt. A nőhöz, akinek élete mítosszá vált. Aki elismeri, hogy legszívesebben farmerben járt volna. De nem tehette, mert meg kellett adnia az embereknek a képet, a mítoszt, hiszen elvárták tőle. Ehhez nemcsak bundái és kalapjai, hanem romantikus kapcsolatai is hozzájárultak. Üzletemberekkel, elnökökkel, színészekkel és írókkal hozták kapcsolatba a szerelmi pletykák, ezzel erősítve a misztikus aurát, mely körüllengte személyét. Ám a vádakkal ellentétben életét nem csak az erotika határozta meg. Nagyon következetesen, becsületesen élt. Történetei bizonyítják, hogy az emberi döntések nem feketék vagy fehérek, hogy a világ bonyolult gubancok, kibogozhatatlanul egymásba tekeredő elvarratlan szálak rengetege.

Fontos, hogy beszéljünk ezekről a történetekről. Hogy helyre tegyük a sztereotípiákat. A szabadság, a kozmopolita élet, a karrier és a család közti döntés, a művészet autonómiája mind részei az emberi jogoknak és a szólásszabadságnak, melyekről ma annyit vitatkozunk.

Az előadás végén a taps közben zene szól, a közönség ujjong, Karanović elegánsan meghajol, és azt mondja: „Éljen a színház!” Valójában mindannyiunk élete színház. Mi tervezzük a díszletét, a jelmezeket, mi vagyunk a kellékesei, színészei, dramaturgjai és rendezői. Feladatunk annyi, hogy egy jó előadást készítsünk belőle. Marlene Dietrichnek sikerült így élnie.

Szereposztás: Mirjana Karanović — Marlene Dietrich; Mona Muratović — Ügyész, Tanítónő, Marilyn Monroe, Német nő, Berlini polgárok kórusa, Kappes házaspár; Elmir Krivalić — Andre Malraux, Thomas Langhoff, Bajusz nélküli ügyész, Anyák, Her Prill, John F. Kennedy, az SPD képviselőcsoportjának vezetője, Berlini polgárok kórusa; Enes Salković — Berlin polgármestere, Bajszos ügyész, Anyák, John F. Kennedy testőre, Orvos, Baron von Welczech, a Zöldek képviselője, Ernest Hemingway, Kappes házaspár, Berlini polgárok kórusa.

Díszletterv: Lada Maglajlić és Vedad Orahovac; jelmezek: Irma Saje és Vanja Ciraj; zeneszerző: Dino Šukalo; video design: Dino Hujić; fényterv: Branislav Milinković; grafikai terv: Bernard Pavlinović. Koprodukciós partnerek: Mittelfest Cividale a zenicai Bosnyák Nemzeti Színházzal együttműködésben.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..