Az egésznek — tekintettel arra, hogy a „messzi északról” ideutazóknak ez a néhány percnyi különbség alig észrevehetően rövidíti le, vagy hosszabbítja meg az autókázás idejét — csupán helyi presztízsjelentősége van.

Az egykori Határőrvidék eme szegletében csak másodszori nekifutásra sikerült helyben marasztalni a telepeseket, 1883 és 1886 között. Akkor sem zökkenőmentesen, hiszen alig egy évtized leforgása alatt a község határát két ízben is elöntötte az árvíz. A közösen megélt örömök és gyarapodások, bánatok és pusztulások sajátos kohéziós erővel kovácsolták együvé az elsőként idetelepülő paltyén bolgárokat, az utánuk érkező székel magyarokat, illetve azt a több mint tíz nációt, melynek kései leszármazottai mindmáig jelen vannak ezen a tájon.

Sándoregyházának, annak a vizek által körülölelt, festői szépségű településnek nemcsak ütőképes ipara és gazdasága nincs, de furcsamód faluturizmusban gondolkodó befektetője sem! Noha 2007-ben, amikor a mostani alkalom előtt itt jártak, szinte ugyanezt az állapotot jegyezték fel lapunk újságírói, az itt élők mindennapjai időközben sem szűkölködtek eseményekben.   

A falu egyetlen bejáratánál lévő helységnévtáblán végre többnyelvű a felirat, akárcsak a helyi kulturális, oktatási, közigazgatási intézmények tábláján, s az egymást keresztező utcák szegletén. Felépült az új egészségház is, ottjártunkkor pedig a hajdani sarki kávéház épületén folytak felújítási munkálatok. Heti két alkalommal, szerdán és pénteken piacot tartanak a faluban.

A 2011. évi népszámlálás adatai szerint Sándoregyházának ezerötvenhárom lakosa volt, túlnyomórészt magyar, bolgár és szerb anyanyelvű. Míg az idősebb generáció mindhárom nyelvet anyanyelvi szinten beszéli, a „sarjak” — tisztelet a kivételnek — leginkább már csak az államnyelvet ismerik.

Ismét él a „pópikázás”

A falu magyarságát a templomépíttető Bonnáz Sándor csanádi püspökről elnevezett magyar művelődési egyesület gyűjti egybe. Német András az egyesület fennállásának tizenharmadik esztendejében, 2013 februárjában vállalta el az elnöki teendőket. Igazi mélyvízbe került, hiszen anyagiakban és háttérmunkások számában egyaránt leszűkült keretre támaszkodva igyekeztek megszervezni a dél-bánsági magyar művelődési egyesületek sorrendben huszonnegyedik szemléjét. Ma sincs ez másképpen. A községtől és a helyi közösségtől, továbbá a magánvállalkozóktól kapott pénzösszegek jó, ha az alkalmi vidéki fellépések utazási költségeit fedezik.

— Egyesületünkön belül idestova másfél esztendeje működik egy tizen-egynéhány főből álló gyermektánccsoport. A csapat lelkes, elkelne mellé egy zenekar is, amit sajnos, minden reményünk és erőfeszítésünk ellenére sem tudtunk tartósan megvalósítani. Nemrégiben falusi összefogással visszahoztuk a „pópikázást” is. Ez egy igazi, helyi eredetű, hagyományőrző, akár nagyobb tömegeket is megmozgatni képes ügyességi csapatjáték, melyet egykoron, korosztálytól függetlenül minden sándoregyházai lakos szívesen űzött. Kiváltképpen a templombúcsúink idején. (Újabb helyi kuriózum, hogy a bolgár és a magyar katolikus közösség ugyanazt a templomot használja, a hívek évente két templombúcsút ünnepelnek: a bolgárok október 20-án, Szent Vendel napján, a magyarok pedig augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén.) Nem szeretnék előre inni a medve bőrére, de tudomásunkra jutott, hogy bizonyos körök szerepvállalása révén igen nagy az esélye annak, hogy e játék is fel fog kerülni az ENSZ szellemi örökségének listájára. Egyesületünkben továbbá egy népdalkör is működik, melyet Almási Júlia tanárnő vezet — tudtuk meg Német Andrástól. A tanárnő egyébként a helyi általános iskolában működő magyar anyanyelvápoló csoportot is vezeti, valamint kántori teendőket végez. 

A belgrádi nyugdíjasok pihenőhelye

Basa Katica a Hét Nap lapterjesztője Sándoregyházán, korábban hosszú évekig volt a magyar kultúregyesület elnöke. Beszélgetésünk során elmondta, sajnálja, hogy csak néhány lapot tud értékesíteni, a faluban ugyanis kevesen olvasnak magyar újságot.

— Meg vagyok elégedve a Hét Nappal, mert a Bánáti Újságba bekerülnek az itteni hírek is, de úgy gondolom, az a négy oldal kevés a bánáti eseményeknek. Ha mi nem viselünk gondot a magyarságunkra, elveszünk, beleolvadunk az itteni, más nyelvű közösségbe — fejtegette a véleményét Katica, aki szívet-lelket gyönyörködtető tájszólásban beszél. Nem álltam meg, hogy ne tegyem fel a következő kérdést: honnan hozta és hogyan őrizte meg ezeket az ízes szavakat? 

— A szüleimtől kaptam. Hertelendyfalváról jöttem ide férjhez, a párom és én székely magyarok vagyunk. Mi otthon a családban magyarul beszélünk. Két lányunk és egy fiunk van, meg hat unokánk. Én egyébként az általános iskolát magyar nyelven fejeztem be, majd szerb középiskolába jártam, de ebből soha nem származott semmiféle hátrányom. Nagyon sajnálom, hogy a faluban még az 1990/1991-es tanévben megszüntették a magyar tagozatot, hiszen addig a gyermekeink legalább az alsó osztályokban — összevont tagozaton ugyan, de — az anyanyelvükön tanulhattak. Az iskolánknak jelenleg az óvodásoktól kezdve a nyolcadik osztályig összesen mintegy nyolcvan tanulója van, ebből huszonegyen járnak anyanyelvápolásra. Nálunk sajnos nagy gond, hogy a magyar családok sem használják otthon az anyanyelvüket, a gyerekeket már korábban is szerb osztályba íratták azért, hogy később könnyebben tudjanak érvényesülni. Ezzel szemben az elsősök között van olyan kisdiák, akinek szerbek a szülei, mégis jár magyarórára.

Mint megtudtuk, a falubeliek főleg mezőgazdasággal foglalkoznak, illetve Pancsovára járnak dolgozni, ahol még három nagy gyár működik. A fiatalok, ha itthon akarnak maradni, kénytelenek átvenni és folytatni a családi hagyományt, a földművelést, mert más lehetőségük nem igazán van.

Belgrád, noha közel van, nem vonzza a sándoregyházaiakat, inkább a fővárosiak költöznek ki a csendes, nyugodt településre: sok belgrádi nyugdíjas vásárolt házat a faluban. Sándoregyházán szélesek, tágasak, levegősek az utcák, a falunak rendkívül jó a fekvése, közel van a Duna, a fürdésen és a horgászaton kívül vadászatra is van lehetőség, de a falusi turizmust eddig mégsem sikerült meghonosítani. Talán majd a jövőben.

Fotó: Hét Nap/Szabó Attila