Kiskoromban sok csínytevést követtem el. A legelső az volt, amikor az ablaknál ülve, anyukámat várva haza a munkából, megszabadítottam az virágot az összes levelétől.
Emlékszem egy másikra is, amikor a nagy filodendron levelét fésűvel kilyuggattam, mert úgy ítéltem meg, hogy nincs rajta elég lyuk. Apukám nagyon elégedett volt azzal, hogy csendben vagyok, nem sírdogálok, és hagyom őt nyugodtan dolgozni, anyukám viszont éppenséggel nem örült a látottaknak. A legtöbbet emlegetett csínytevésem mégis az volt, amikor a kistestvérem haját rémesen megnyírtam. Igaz, hogy elég hosszú volt már, de azért ötévesen csekély fodrászgyakorlattal rendelkeztem. Becsaltam Bencét az ágy alá, hogy alkotásomban senki se tudjon megzavarni. Ám ez a hely sötétnek bizonyult, így az akció az udvaron folytatódott. Frufruja egy szál sem maradt, és a feje búbja is majdnem kopasz lett. Úgy éreztem, hogy minden nyisszantással közelebb kerülök a tökéletes frizurához. Szüleim véleménye — mint később kiderült — ezzel szöges ellenétben állt! Ennyivel azonban nem értem be, tökéletes alkotásra vágytam! Felöltöztettem hát tarkabarka ruhákba, és így vezettem szüleim elé. Ők pedig a látványtól annyira el voltak „ragadtatva”, hogy percekig meg sem tudtak szólalni. Amikor végre lélegzetvételhez jutottak, kiderült, hogy nem igazán értékelik a művészetemet. Azért anyukám, hogy mentse a menthetőt, megpróbálta kiigazítani öcsém összevissza álló frizuráját.
Én feladtam szépreményű karrierem, és beláttam, hogy nem lesz belőlem fodrász.
SURÁNYI Boglárka, Zenta
Thurzó Lajos iskola, 6. osztály
