— Amikor hozzámentem, már az alkohol rabja volt — mondja a megtört, egyébként is alacsony termetű, rendkívül kedves és szerény fiatalasszony. — Szerettem, talán éppen emiatt nem vettem észre idejében, hogy milyen nagy a baj. A kisfiunk születése után még sokáig aránylag normális apaként viszonyult a gyermekhez, engem többször megfenyegetett, hogy megver, de tettlegességre nem került sor. Azután megszületett a kislányunk, aki most négyéves. Elkezdődtek a bajok. Szinte nem volt olyan nap, hogy ne vert volna meg, és józan pillanatai sem igen akadtak már. Mindenünket elitta, még a családi pótlékot is. Szociális segélyért folyamodtam, de azt mondták, a férjem életerős fiatalember, menjen el dolgozni. Hát nem ment. Inni viszont egyre többet ivott...

Az asszony akkor hozta meg az egy életre szóló döntését, amikor az apa a kétéves kislányra is kezet emelt.

— Tudom, hogy én is bűnös vagyok, amiért nem kértem segítséget, pedig akkor már a tízéves fiunkat rendszeresen ütötte-verte, akárcsak engem. Elejét kellett volna vennem a dolgoknak, de nem volt hozzá elég bátorságom. Belegondoltam, hogy mi lesz velünk, ha utcára kerülünk. Itt mégiscsak a saját otthonunkban vagyunk, legalább tető van a fejünk felett. De azon a napon végérvényesen elhatároztam: elköltözöm tőle a gyermekeimmel.

Az asszony megvárta, hogy férje elmenjen otthonról, majd amit sebtében tudott, összeszedett a ruhaneműk közül, és elhagyta a házat. Egy ideig a barátnőjénél húzta meg magát a megcsonkult család, majd egy, a Szociális Központ által lakhatásra kiutalt házrészbe költözött.

Ám kálváriájuk még csak ekkor kezdődött el igazán. A magára maradt alkoholista férj zaklatni kezdte az asszonyt és a gyermekeket. Már hivatalosan is elváltak, amikor szó szerint az életükre tört. Volt, hogy motorkerékpárjával akarta elütni a volt feleségét és a fiukat a buszmegállóban, vagy késsel támadt rájuk a házuk előtt. Ha nincsenek a segítőkész szomszédok, ki tudja, milyen véget ért volna a történet...

— Nagyon sokszor megfenyegetett, sőt meg akart gyilkolni bennünket. A fiam kerékpárját szétverte baltával. Én mindannyiszor feljelentettem őt a rendőrségen és a Szociális Központban is, de csak legyintettek. Végül — hosszas utánajárás eredményeképpen — sikerült kieszközölnöm egy bíróságilag hitelesített távolmaradási végzést, mely szerint nem jöhet a közelünkbe. A gyermekeim már lelki betegek, éjszaka nem mernek elaludni, mert attól félnek, hogy az apjuk ránk töri az ajtót vagy beveri az ablakokat, ahogyan már többször is megtette. A fiam osztályzatai is rosszabbak lettek, pszichológus kezeli, de sajnos nem sok sikerrel. A saját apja annyira mély sebeket ejtett a törékeny lelkén, hogy attól félünk, sohasem fognak begyógyulni...

Az alkoholista, immár orvos által is igazoltan pszichopata férfi legutóbb a város központjában támadt késsel a volt feleségére és a fiára. Ráadásul fényes nappal. Az esetnek sok szemtanúja volt, és ezúttal is csak a járókelők lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy az ügy nem torkollott tragédiába. Az egyik szemtanú ugyanis — míg az asszony az őrjöngő férfival dulakodott — riasztotta a rendőröket, akik szinte azonnal a helyszínre értek. Lefegyverezték a feldúlt férfit, felvették a jegyzőkönyvet, majd — mivel nem folyt vér — elengedték.

— Nem hittem a szememnek, amikor láttam, hogy még a kést is visszaadják neki! Kikértem magamnak, hogy hogyan tehetnek ilyet, mire ez volt a válasz: nem folyt vér, nem történt személyi sérülés, tehát nincs semmiféle jogi alapjuk arra, hogy letartóztassák. Ebben az ügyben a Szociális Központnak kell eljárnia. Talán mondanom sem kell, hogy az idegességtől rohamot kapó fiam nyugtatása közben milyen nehéz volt elmagyaráznom a rendőröknek, hogy mi folyamatosan ilyen veszélynek vagyunk kitéve, és hogy feljelentést akarok tenni. De nem foglalkoztak velem. Annyit azért megtettek, hogy a rendőrautóval hazavittek bennünket, mondván: „hogy élve hazaérhessenek, elvisszük magukat.” Az egyik járőr „jó tanácsként” még azt is „megsúgta”, hogy legközelebb tegyem a kezem a kés útjába, hogy sebet ejtsen rajtam, mert akkor már szándékos emberölési kísérletként könyvelnék el az ügyet, és eszerint járnának el az elkövetővel szemben. De nagyon vigyázzak, hogy ne másik késsel ejtsek magamon sebet, hanem azzal, amelyikkel a volt férjem rám támad, mert még azt is bizonyítanom kell majd, hogy valóban a szóban forgó támadás során sebesültem meg...

Történt mindez Szabadkán, 2015. március utolsó napjaiban. A XXI. században. Szerbiában.