— Nagyon szegény, egyszerű parasztcsaládból származom — kezdi halkan a vallomást. — Hárman voltunk testvérek, de a fiatalabb bátyám sajnos már nem él. Ez is bizonyítja, hogy nem a koros, hanem a soros hal meg előbb. Az apám emlékeim szerint éjjel-nappal dolgozott, persze mindig másnak, mert nekünk a szerény, kis, vert falú házon kívül semmink sem volt. Elég nagy volt a telek, anyám élősövénnyel elkerített egy kis udvart, a többi részt minden tavasszal szorgalmasan felásta, és ott megtermett majdnem minden, amit nyáron a család evett. Sem éhesek, sem rongyosak nem voltunk. Mivel nem tudtunk olyan családról a közelben, ahol bővelkedtek volna az emberek a földi javakban, így mi is elfogadtuk, hogy semmiben sem különbözünk másoktól.

Abban az időben a településen csak négyosztályos elemi volt, ezt mind a hárman kijártuk. A tanító néninek volt egy húga, aki a városban élt, és néha a velem egyidős kislányával látogatóba jöttek a tanító nénihez. Itt ismertem meg Olgit, akivel egy életre szóló barátságot kötöttünk. Ha fáj a szívem, ma is legelőször neki mondom el. Rajta láttam először szép ruhát, fehér térdzoknit és pántos lakkcipőt, tőle tanultam meg, hogy este nemcsak a lábunkat kell megmosni, hanem fürdeni kell. És fogat mosni. Ezt a mutatóujjammal végeztem, nem mertem ugyanis anyámtól fogkefét kérni. Szegényem, talán nem is tudta volna, mi fán terem ez a kefe… Tizenöt éves korunkban már napszámba mentünk gyümölcsöt szedni, jószágot etetni stb. Én akkor határoztam el, hogy másmilyen életet akarok, amikor etetés közben elszabadult egy bika, és menekülnöm kellett. Tizenhét éves koromban a szüleim elengedtek a vasárnapi falusi bálba, hiszen a két bátyám ugyanott szórakozott, vigyáztak rám. Ott ismertem meg az első nagy szerelmet, csak azt nem tudtam, hogy nem megfelelő legényért dobog a szívem. Nagy maxis gazda egyetlen fia volt, és amikor a szülei megtudták, hogy nekem udvarol, kitértek a hitükből. Mindössze néhány hónapig voltunk egy pár, amikor megjelent az anyja, és kijelentette, ő nem azért nevelte fel a fiát, hogy az összekeveredjen egy varangyos békával. Apám kizavarta az udvarból, de mindaz, amit mondott, mélyen az agyamba fúródott, mint egy kártevő bogár. Nagyon sokat sírtam, szégyelltem a szüleimet, a szegénységünket, és megfogadtam, hogy én mást akarok, és azt el is érem.

Egy év múlva, tizenkilenc évesen, hozzámentem az egyik szomszéd legényhez, egy csöndes, szorgalmas, jóindulatú fiúhoz, aki egy kőműves mellett segédmunkásként kitanulta a mesterséget. Az esküvő után kibéreltünk egy házat, és öt évig ott éltünk. Közben nyaggattam, hogy kezdjen önálló vállalkozásba, és a végén ráállt. Becsületes emberként ismerték, mindenki meg volt elégedve a munkájával, és elég hamar jó hírű vállalkozóvá vált. Akkor kezdtük építeni a házunkat, mely az elképzelésemnek megfelelően egy magasföldszintű, négyszobás, fürdőszobás ingatlan lett. Én persze nem sokat segítettem, csak mondtam az ötleteimet, a férjem és a három munkása dolgoztak. Valóban nagyon szép lett. Lassan bebútoroztuk, autót vettünk, szültem két lányt, és úgy éreztem, az életben mindent lehet, csak akarni kell. De ez teljesen téves felfogás. A lányok egyetemet fejeztek be, férjhez mentek, dolgoztak. Az idősebb iker kislányokat szült, de a szülés után valamilyen trauma lépett fel. A férje elvált tőle, és a két kislányt is neki ítélte a bíróság. Már nagykorúak, tartják velem a kapcsolatot, de az anyjukkal nem, félnek tőle. Az országban megváltozott politikai-gazdasági helyzet lassan tönkretette a kisebb magánvállalkozásokat, így a miénket is. A férjem ebbe nem tudott belenyugodni, és egy ismeretlen kór két hét alatt végzett vele. Itt maradtam a beteg lányommal jövedelem, munka nélkül. Akkor jöttem rá, hogy az álmok megvalósításához nem elég az akarat, erő is kell. Akarom én most is, hogy ne süllyedjek az elért szint alá, de nincs erőm. A csodaház oldaláról lassan hullik a vakolat, a munkagépek jószerével már elavultak, de az állam minden után megköveteli a neki járó illetékeket, melyeket fizetni kell, vagy árvereznek. És ezenfelül fizetni kell a rezsiköltségeket meg az orvost. És időnként enni is kellene. Valósággal félek az ünnepektől, hiszen amíg a férjem élt, nálunk minden karácsony, húsvét, születésnap olyan nap volt, amelyet illően meg kellett ünnepelni. Ha kimegyek a temetőbe, sírva mesélem a férjemnek a helyzetet. Habár tudom, hogy lehetetlen, arra kérem, jöjjön vissza. Nem baj, ha zsíros kenyérre is, csak együtt legyünk. Hogy az álmainkat valóra tudjuk váltani. Mert erő nélkül az akarat csak félmunka.