Darida a bevezetőjében elmondta, hogy a kisebbségről elsősorban Deleuze és Guattari alapján gondolkozik, akik szerint kisebbséginek nem bizonyos irodalmakat lehet nevezni, a kisebbségi lét mindegyik, a nagy, intézményesített irodalmon belül létező irodalom forradalmiságának feltétele. A kisebbségi irodalmakban szerintük egyrészt nagyon erős a nyelvi deterritorizáltság, egyszersmind a szűkös tér következtében minden politikává válik bennük, ebben a fajta irodalomban minden kollektív jelentőséget kap.

Előadásában elsősorban a magyarországi kisebbségi színházakra koncentrált. Ezek egyike lehet az etnikai színház, pl. a cigány színház, melynek Magyarországon a Vareso Aver (Valami Más) színház volt az első képviselője, és amelynek neve később Maladype-re (Találkozásra) változott. Darida érdekességként elmondta, hogy egyszer egy roma konferencián, ahol kizárólag cigány előadók voltak, levetített egy jelenetet a Maladype egyik előadásából. A jelenet a cigány létet önfeledt labdázásként ábrázolta, mely a szabadságot, önkifejezést szimbolizálta. A részvevők felháborodtak, olyan kép volt ez, amellyel ők nem azonosultak, mert — mint Darida elmondta — az olyan előadásokat szeretik, amelyekben a cigányok „szép ruhában vannak, és szépen énekelnek”. Egyébként a Maladype társulat azóta elvesztette cigány jellegét, ma már kevesen emlékeznek rá, hogy valaha roma színházként indult.

A kisebbség lehet nemzetiségi vagy vallási is, gondoljunk például a zsidó színházra. A Gólem ennek az egyik legfontosabb képviselője Magyarországon, egy nagyon fontos kultúrmissziót tölt be azzal, hogy tagjai izraeli darabokat fordítanak le és mutatnak be a magyar közönségnek, de a színház szervezésében létrejövő Gólem Fesztiválról sem szabad megfeledkezni. Darida kitért a határon túli magyar színházra is, melyről megállapította, hogy a magyarországi színházakba is át kellene gyűrűznie annak a bátor szemléletnek, amely ezekben a színházakban — a vajdaságiakat is beleértve — szinte magától értetődő.

Komáromi Dóra felvétele

A kisebbségi színházak harmadik osztályát a marginalizált csoportok, a társadalomból kirekesztettek, kizártak színházai teszik ki. Ilyen például a fogyatékosok színháza: a vakokból álló Vakrepülés Társaság egyfajta beavató színházat csinál, melynek az a lényege, hogy mi, látók, megtapasztaljuk, milyen lehet a vakok világa. A fogyatékosok színházára nagyon fontos példa a Baltazár Színház is, melynek tagjai valódi társulatként tekintenek magukra, és Darida kijelentette: ezt csak megerősíteni tudja.

Egy másik marginális csoportként a hajléktalanok színházára is kitért, melynek az egyik legfontosabb kísérlete Jeles András Revizorának próbafolyamata volt, melyről egy izgalmas dokumentumfilm is készült. A címe: A revizor, ahogyan a budapesti hajléktalanok előadják Jeles András betanításában. A dokumentumfilmben látszik, ahogyan a hajléktalanok minden egyes próbán csodálatos pillanatokat teremtenek, melyeket azonban a következő próbára teljesen elfelejtenek. Jeles egyre jobban belefárad, és egy idő után feladja, elszökik, végül egy másik rendezőnek sikerült a hajléktalanokkal egyetlenegy előadást létrehoznia, melyet nagyjából öt ember nézett meg, köztük Jeles is. Az is látható a dokumentumfilmben, ahogyan Jeles az előadás után megölelte a színészeket, hiszen ebben a fajta színházban valóban nem a végeredmény a fontos, hanem hogy mit éltek át a folyamat alatt.

Az előadás során szó esett még a börtönszínházakról, a pszichiátriai színházakról, Boal fórumszínházáról, valamint a magyarországi független társulatokról is, melyek maguk is egyfajta kisebbséget képviselnek a „hivatalos” színházakhoz képest, és melyek Magyarországon szinte egyedüliként reflektálnak az égető társadalmi gondokra. Darida előadása végül oda érkezett vissza, ahonnan elindult: Deleuze-höz és Guattarihoz. Őket idézve mondta: hány és hány műfaj és stílus, irodalmi irányzat álmodozik arról, hogy a többségi nyelv funkcióját töltse be! Akarjuk az ellenkezőjét álmodni, akarjunk kisebbségi lenni!