A nyarakat mindig a szülőfalumban töltöttük, persze a szülői házon kívül, leginkább a kertünk alatt csorgadozó DTD-csatorna környékén. Mindennap korán reggel és délután is a horgászat volt a fő foglalatosságom.

Miután a családnak már a könyökén jött ki a sült kárász meg a dévérkeszeg, pontyfogásra adtam a fejem, és pár nap alatt sikerült is kihorgásznom a halászlébevalót. Az udvaron álló terebélyes orgonafa alatt kanalaztuk a doroszlói paprikával színesített halászlevet, amikor is nagyapám nosztalgiázni kezdett. A régi Mosztonga halbőségéről áradozott, meg arról, hogy Vörös Jóska, aki mellesleg volt csak halász (mert a vadászatot előkelőbbnek tartotta), mindig a megrendelt halat hozta. Ha csíkot kértek péntekre, akkor azt, ha pedig compót, akkor azzal szolgált). Bizony azok a ragadós compópörköltek évtizedek távlatából is verhetetlenek voltak.

Hallgattam egy darabig öregapó áradozásait a ritkán látott hal feledhetetlen ízéről, majd büszkeségem felülkerekedett, és igen elhamarkodott kijelentést tettem. Azt ígértem a nagyszülőknek, hogy a következő péntekre (falun ez a nap volt a halétkek napja a kevésbé szigorúan vett böjt miatt) compót hozok a lábasba. Első látásra nem volt ez olyan meredek ötlet, mert fogtam én már imitt-amott ilyen halat, ezek azonban egyedi esetek voltak, és a példányok egyáltalán nem érték el a bográcsméretet. Némi reményt adott, hogy a nyári szünet előtt pecabajtársam, Árpád egy olyan apatini ártéri gödörről mesélt, melyben (szerinte!) nyüzsögtek a compók.

Másnap már haditervet kovácsoltam. A postáról felhívtam Árpádot, hogy segítsen könnyelmű ígéretemet betartani: hozzunk össze egy közös horgásztúrát azon a vízen, ahol még van a haldoktornak is titulált uszonyosokból. Barátomat nem olyan fából faragták, hogy ellent tudott volna állni efféle csábításnak, így meg is beszéltük a pecatúrát a következő csütörtökre.

Nem mondom, hogy a nagy napig nem voltak nehéz éjszakáim: közülük is kiemelkedőek voltak azok, amelyekben rémálmok gyötörtek, hogy üres szákkal settenkedtem haza, ezért büntetésből káposztás tésztát kaptam a böjtös ebédre. Ilyen előzmények után következett el a nagy nap hajnala: rettegve mentem a találkozóhelynek kijelölt bácskertesi lejárathoz. Árpád szokásához híven bőven megvárakoztatott (állítólag a reggeli induláskor kiszökött az elkényeztetett kutyája), de azért a kora reggeli kapásokban még reménykedtünk.

Az első baljóslatú jeleket akkor véltem felfedezni, amikor némi tévelygés után a csalánerdőből előbukkant a zsebkendőnyi kis tavacska tükre. Az alig félméteres vízben látni lehetett a kisujjnyi halacskákat, azonfelül viszont semmit. Barátom ekkor sem csüggedt, bizonygatta, hogy a töklevelek árnyékában biztosan ott lapulnak a termetes compók. Gyorsan felszereltük a horgászbotjainkat, és a finoman beállított úszók segítségével kíséreltük meg lépre csalni a remélt halakat. Váltogattuk a csalikat, először virgonc esőgilisztákat, majd illatos csontikat, ízesített kenyérgyurmákat akasztottunk az egyre kisebb horgokra, egy tenyérnyi aranykárászon kívül azonban semmi egyebet nem fogtunk. Vészesen fogyott az időnk, a nap már éppen a fejünk felett sütött, ott főttünk a saját levünkben (Árpád meg a saját zsírjában is, mert a versenysúlya jóval 100 kiló felett volt), de semmi okosat nem tudtunk kifundálni. Folytattuk az eleve halálra ítélt küldetést, eredmény azonban nem mutatkozott. Már a végrenmen kezdtem gondolkodni, amikor a haveromnak mentő ötlete támadt: Apatin kijáratánál, a kikötőnél mindig vannak halászok, akik halat árulnak. Elsőre eretneknek tűnt a javaslat, mármint hogy halat vásároljak. Ilyen eset eddig még nem történt, hiszen ezelőtt én láttam el két utcát vegyes hallal. Amikor jobban belegondoltam, és számba vettem a lehetőségeket, figyelembe véve a leendő nagy lebőgés veszélyét, beadtam a derekam.

Ezek után összecsomagoltunk, és sietve hagytuk magunk mögött az egyszer látott tavacskát. A kikötő csücskében valóban ott sorakoztak a halászbárkák, amelyeknek a lyukacsos fedele alatt ott úszkált az aznapi zsákmány. A kérdés csak az volt, hogy van-e nekünk a szükséges halfajtából. Megkérdeztük az egyetlen ott posztoló halászt, aki némi csobogtatás után kiemelt egy kilós formájú compót. A hal gyönyörű volt (vagy csak nekem tűnt akkor annak), zöldesarany, izmos teste majd kicsattant az erőtől. A baj csak az volt, hogy ez csak fele volt a kívánt mennyiségnek: elég ahhoz, hogy megmentse a becsületemet, de hallének kevés. Emberünk ekkor felcammogott a partra, és kürtöt formálva a kezéből a társát hívta, aki az éjszakai csónakázás után álmosan cihelődött elő. Ő is turkálni kezdett a bárkájában, és egy az előbbinél nagyobb halat emelt ki. Meg voltam mentve! Alkudozás nélkül kifizettem a hal árát, és Árpád élcelődéseitől kísérve siettem haza. Persze eszembe se jutott, hogy horoggal a halak száján sebet ejtsek, hogy így bizonyítsam a fogás tényét.

Otthon a család nagy elismeréssel fogadta a zsákmányomat, azon nyomban megtisztították, és a hűtőbe került. Most már nyugodtan aludtam, habár az önbecsülésemen meglehetősen nagy folt esett. Alig vártam a pénteki ebédet, amikor majd a pirosan gyöngyöző fenséges halászlét kanalazza a család. Most már csak elismerik, hogy igazi horgászmesterrel van dolguk.

Elérkezett az igazság pillanata, és elégedetten merítettem a kanalamat a forró lébe. Igaz, első pillanatban kicsit keserűnek tűnt, azt gondoltam azonban, hogy majd a halhús íze feledteti ezt. Amikor megkóstoltam a húst, akkor húztam csak el igazán a számat. Olyan kátrányízű volt a fenolban gazdag Dunától, hogy szinte fogyaszthatatlanná vált. A család is csak kamuból turkált a tányérban, enni igazán senki sem evett.

Ott ültem leforrázva az asztalfőn, és egyáltalán nem tartottam igazságtalannak, hogy a sors így büntette meg a csalásomat. Többet sohasem ígértem biztos bográcsbavalót, de ha sikerült fogni, akkor sem a saját érdememnek tekintettem, hanem inkább a szerencsének.