Nem is olyan régen a Szerb Radikális Párt a választási kampányban 3 dináros kenyeret ígért, a végén azonban 35 dináros lett belőle. Emiatt természetesen senki sem lesz túl ideges, sőt meg sem lepődünk, hiszen megszoktuk már az ilyen, ,,a nép javát szolgáló' ígéreteket. Főleg a radikálisoktól, de bizony más pártoktól is. Ami pedig engem illet, ilyenkor nem az macerál legjobban, hogy - indokolt okokból - megdrágul a kenyér, hanem az, hogy a kormány szokás szerint a régi trükkökhöz folyamodik: a nép érdekeit védve erélyesen ellenzi a kenyér megdrágulásának még a gondolatát is, és nagy szívfájdalmak közepette végül általában csak néhány dináros árkiigazítást engedélyez. De a parlamenti képviselők is bizonyára sajnálják, hogy kollektív évi szabadságon vannak és az üléseken nem dobálódzhatnak a kenyér árával, választópolgáraik érdekeit védve. Bezzeg, ha ilyen keményen kiállna a kormány, amikor a villanyáram, a távfűtés, a melegvíz vagy az üzemanyag árát emelik, akkor talán még el is hinnénk, hogy a nép, a polgárok érdekeiért harcol. A kábeltévé például igen rövid idő alatt havi 300-ról 500 dinár fölé emelkedett, a kormány szeme azonban meg sem rebbent. A honatyák szerint nem a 380 dináros hús a drága, hanem a 35 dináros kenyér. De tulajdonképpen mennyivel is terheli a polgárt ez a legújabb kenyérdrágulás? Ha, mondjuk, egy vekni 7 dinárral lesz drágább, és napi egy vekni elfogyasztásáról van szó, akkor a pluszteher, illetve a drágulás súlya, mindössze havi 200 dinár többletkiadást jelent. Ebbe bizony nem halnánk bele, ha más élelmiszercikkek ára és szolgáltatások díja is a fizetésekkel összhangban alakulna. Miért csak a kenyér áránál csap az asztalra a kormány? A 21. században a nép nemcsak kenyeret és cirkuszt szeretne, hanem valamivel jobb, azaz európai életet is. Tudjuk, hogy milyen sokba kerül Kosovo megtartása - állítólag napi 100 ezer dollárba -, a Kosovóval kapcsolatos diplomáciai hadjáratra, az utazgatásokra, napidíjakra és tiszteletdíjakra sem aprópénzt költünk. De kibírjuk - csak a kenyér ára ne tenne tönkre bennünket.
Az is tény, hogy a ,,mindennapi kenyér'-nek ma már csupán jelképes értéke és súlya van. Illetve csak azok veszik komolyan, akiknek a szó szoros értelmében csak a mindennapi kenyérre telik. Mert sajnos ilyenek is vannak. Éppen ezért nem kellene vagy illene a kormánynak önreklámot és olcsó propagandát csinálni a kenyér árából. Tudjuk, hogy az idén kevés búza termett, a kormány is tudta, hogy bajok lehetnek, de az aratás előtt mégis csak feleakkora felvásárlási árat kínált, mint amennyit most fizetnek a búzáért. Arra sem mernék mérget venni, hogy valamelyik újgazdag magáncégünk nem szállít majd búzát külföldre a tilalom ellenére. Mert az biztos, hogy jó ára lesz, amelytől még gyorsabban lehet gazdagodni. A pékek biztosan nem fognak meggazdagodni az új kenyérár jóvoltából. Esetleg a kereskedők, akik gyakran 20-25 százalékos haszonkulcsért vállalják a kenyér árusítását. De ha már a kormány olcsó kenyérrel dob meg bennünket, nem ártana esetleg - kővel visszadobni.