Csakugyan nem precedensértékű Kosovo kiválása?
Éppen azért, mert nekem fáj Trianon, és mert nem tudok örülni annak, ha megdöglik a szomszéd tehene, megpróbálok elmélkedni Szerbia egy része egyoldalú függetlenedése felett. Ebben nem hivatkozom az ENSZ alapokmányára és a Helsinkiről elnevezett nemzetközi szerződésre sem, amelyet az USA és általában a Nyugat erőltetett és fogadtatott el a világgal, s amely szerint a kialakult határokat úgy kell elfogadni, ahogy vannak -- illetve kizárólag az érdekelt felek egyetértése alapján lehet megváltoztatni őket. Csak emlékeztetek arra, hogy a nyugati demokráciák ezt az akkor létező, úgynevezett ,,szocialista világ” feletti nagy győzelmeként könyvelte el azon a címen, hogy ezzel megdőlt a ,,korlátozott szuverenitás” elmélete és gyakorlata, minthogy a szuverenitás nem korlátozható.
Másrészt az jut eszembe, hogy Kosovo albán vezetősége meri-e mereven elutasítani az érdemi tárgyalásokat, az egyezkedéseket, ha a világ első és egyelőre még egyetlen nagyhatalma, az USA nem jelenti be előre, hogy a tartomány kiválása és függetlensége a nemzetiségi és területi probléma megoldásának egyetlen módja, tehát azt támogatja? Közben a világot arról igyekezett meggyőzni, hogy a kiválás nem teremt precedenst a világszerte elszakadásra törekvő nemzetiségi vagy nemzeti csoportok számára, noha neki is van egy erőszakkal elfoglalt Hawaii tagállama, vagy közvetlen szomszédságában egy (francia) Québec tartomány, amely legalább kétszer próbált már igen komolyan kiválni az angolszász többségű Kanadából. Közben az is igaz, hogy amire mi, vajdasági magyarok olyan szívesen hivatkozunk autonómiaigényeink alátámasztása végett: az Olaszországhoz tartozó Dél-Tirolban nehezen csitultak el a véres összeütközések, vagy az okos finnek és svédek esetében az Aland szigetcsoportról ,,szépen” megegyeztek, ám a felszín alatt tovább működnek a szakadár szervezetek, amelyekről, nyugati demokráciákról lévén szó, nem ildomos beszélni.
De visszatérek a mi közvetlen környezetünkbe, amelyről azért merek írni, mert beképzelem magamnak, hogy van némi ismeretem a balkáni mentalitásról. Lássuk tehát. Kosovo kivált -- sok nagy ország, sok polgári demokrácia igenlésével. Ott van azonban a közelben a kettéosztott Bosznia, annak is úgynevezett szerb entitása, köztársasága. Ott máris azt hangoztatják, hogy ha egy országrész kiválhat, miért ne tehetnék meg ők is, sőt csatlakozhatnának Szerbiához. Jól tudjuk, hogy a másik entitás, a bosnyák--horvát többé-kevésbé nyugati nyomásra keletkezett föderáció, s egy szerb lépés esetén -- ismerve az előzményeket -- a horvátok is hasonló lépésre szánhatják magukat. Vagy vegyük Macedónia északnyugati részét, ahol Tetovo központtal albán többségű terület van, amely nemegyszer okozott problémát Jugoszlávia szétesése óta a Macedón Köztársaságnak. Kicsit távolabb ott van a kimondhatatlan nevű Pridnyesztrovlye, Dnyeszter-melléki terület, amely úgy él, mintha a Szovjetunió nem esett volna szét és területileg nem csatolták volna Moldáviához. Vagy a Törökország keleti, Irak északi és Irán északnyugati részén élő kurdok, s bár 40 milliós népről van szó, minden küzdelmük ellenére se sikerült eddig ,,saját” országhoz jutniuk. Aztán a Nyugaton ott van a kétnemzetű Belgium, ahol a flamandok és a vallonok sehogyan sem tudnak megegyezni, bár Brüsszel az Európai Unió fővárosának számít. És ki ne tudna a Nagy-Britanniából kiszakadni kívánó Észak-Írországról, a pult alatt örökké adukat rejtegető Skóciáról, Franciaország Korzikájáról és Bretagne-járól, pedig ezek mocorgása gyakran töri át a Nyugat szégyenfalát. Spanyolország és Ciprus világos az állásfoglalásában: ők ellenzik Kosovo kiválását. Az első a baszkokkal áll örökké hadilábon, Katalóniának nemzeti himnusza is van, amit a legutóbbi olimpia megnyitóján elénekeltek a spanyol király jelenlétében, de időnként Andalúzia is forrongó tartománnyá válik. Az utóbbinak pedig ott van a nyakán az úgynevezett Török Köztársaság, amelyet, érdekes, csak Törökország ismert el ilyenként.
Az egykori Szovjetunió utódai tele vannak hasonló gondokkal. Csak az ismertebbeket említem. Hegyi-Karabahban háború volt, mert az ottani örmény többség kiválna az egyébként olajban és egyebekben gazdag Azerbajdzsánból, és csatlakozna örmény ,,anyaországá”-hoz. Grúziával tele van a világsajtó, mivel Dél-Oszétia és Abházia elégedetlen az autonómiájával, és kiválna Tbiliszi uralma alól. Az oroszoknak is meggyúlt a bajuk a csecsenekkel, most csend van, de amolyan vihar előttinek tűnik. Tessék ránézni Ázsia, de főleg Afrika térképére! Az utóbbi területén nincs egyetlen olyan ország sem, amelynek határai megfelelnének az ott élő törzsek, törzs- és nemzetiségi közösségek életterének. Az egész fekete földrész országainak határait a gyarmatbirodalmak összeomlása után aszerint húzták meg, hogy egykor angol, francia, belga, német, portugál vagy spanyol birtokok voltak-e. Ezekből erednek a háborúságok, mert ha ott még maradt gyarmattartói érdek, s azt az egykori gazdák nem tudják kibányászni, egymásnak ugrasztják a szegénységükben könnyen lekenyerezhető ,,őslakók”-at. Nem akarom a számunkra ismeretlen népek és országok nevét felsorolni, csak a Belga-Kongó (Zaire) katangai háborúira utalok, vagy arra, hogy Franciaország ugyan kivonult Algériából, de amikor kiderült, hogy a Szahara homokja kőolajat rejt, máris felpiszkálták annak lakóit, hogy területükön három országot: Algériát, Kabiliát és Szaharát ,,akarjanak”. El is vetették ezzel a későbbi és jórészt még ma is tartó háborúságok magvait.
Ha jól utánanéznék, alighanem legalább 200 olyan helyét találnám meg a világnak, ahol az önállóságukért nyíltan vagy rejtetten küzdő kicsi és közepes nagyságú nemzetek hivatkozhatnak Kosovóra: ha az albánoknak lehetett, miért ne lehetne nekik is saját országuk...? Ami pedig az USA külpolitikáját illeti, beavatkozásaival eddig egyedül a Karib-tengeri kis Grenadában sikerült békét teremtenie. Koreát és Vietnamot javaslatára osztották ketté, s aztán mindkét helyen háborút kellett viselnie. Utóbbi esetében megkönnyítette Pol Pot rémuralmának létrejöttét, ami több millió kambodzsai polgár életébe került. Most a nyakukon van Irak és Afganisztán, ahol ártatlan emberek esnek áldozatul az amerikai rendteremtésnek. Érdekes: a szomáliai beavatkozásról mélyen hallgatnak. Ott is beavatkoztak, de aztán a mezítlábas-nyilas bennszülöttek jól megkergették őket. Bevallom: most jobban félek a lehető következményektől, mint a 90-es évek háborúi és bombázásai idején.