Sokszor rám kérdeznek, hogyan kell helyesen böjtölni, mit szabad, illetve mit nem szabad enni. Törekszem elmondani, hogy „testreszabott” módon érdemes böjtölni. Rendszeresen megemlítem a vegetáriánusok példáját, akik állati eredetű terméket egyébként sem esznek. Ugyanúgy azt is, hogy a hal böjtös étel, de nekem halat böjti napon senki se adjon, mert nagyon szeretem, így az a nap számomra már nem lenne böjti. 

Most elmesélem, hogyan böjtöltem valamikor, fiatal koromban. Ifjú, magyarcsernyei plébános voltam, még tele lendülettel, ideállal, törhetetlen akarattal, s valami szépet, jót, hasznosat akartam tenni önmagamért és a híveimért. Tudtam, hogy az akarat erősítésére, no meg a test fegyelmezésére, nagyon is alkalmas a szigorú böjtölés. Valahol október eleje lehetett, még messze volt az úrjövet ideje, de elhatároztam, hogy szigorú böjtöt tartok, nem egy-két napot, hanem negyvenet. Megszabtam magamnak az étrendet. Reggelire egy szelet kenyér és egy alma. Ebédre két szelet kenyér és két alma. Vacsorára pedig ugyanaz, mint reggelire. Azzal, hogy ebéd és vacsora után „járt” egy fél deci vörösbor. Minden étkezésnél az almát helyettesíthette a körte, illetve egy fürt szőlő. Hetente háromszor főzhettem ebédre valamilyen hús nélküli levest. (Akkoriban boldog emlékű szüleim még nem voltak velem.) Vígan haladt az idő, élveztem az önfegyelmezésnek ezt a módját, de rövid idő után éreztem, hogy veszítem az erőmet, kimerült vagyok, nehezemre esik a mindennapi feladatok elvégzése. Szerencsére megfáztam közben, és akarva-akaratlanul orvoshoz kellett mennem. Jelentkeztem is id. Gyermán Sándor doktor úrnál, aki megvizsgált, de fejét egyre csóválta jobbra-balra, szemeimet vizsgálta, és csak hümmögött. Kis idő múlva azt ajánlotta: „Plébános úr, csináljunk egy vérvizsgát, hátha utána többet tudok mondani. Addig is szedje ezeket a gyógyszereket!”

Amikor megvoltak a laboreredmények, jelentkeztem újra a doktor úrnál. Kezébe vette a jelentést, olvasgatta az elejétől a végéig, majd fordítva. A szemeit dörzsölte, szemüvegét levette, majd feltette, homlokát összeráncolta, majd kezével simította. Mély lélegzetet vett, gyanúsan a szemeimbe nézett, majd megkérdezte: „Plébános úr, maga mit eszik?” Mit sem sejtve válaszoltam: „Doktor úr, én böjtölök.” „Hogyan?” — kérdezte a doktor úr nyájasan. Alig vártam ezt a felmentő kérdést, nekiálltam, és tövéről hegyére elmeséltem legújabb étkezési szokásomat. Annyira el voltam foglalva önmagammal, annyira tombolt bennem a büszkeség, hogy közhírré válhat a nagy misszióm, a böjtölésem, hogy nem vettem észre az orvosban kialakuló orkánt. Mint a hirtelen támadt ítéletidő, amikor villámlik, dörög az ég, szakad a jégeső, úgy tört ki dr. Gyermán Sándorból is a korholás. Először tenyereivel az asztalra csapott, majd talpra ugrott, és magából kikelve fejmosást tartott: „Tudja meg, plébános úr, hogy ennek a falunak egy egészséges, normális papra van szüksége! Megtiltom, hogy ilyet csináljon! Böjtöljenek a szigorú rendben élő szerzetesek, de magának, aki emberekkel dolgozik, nem szabad…” Szinte alig tudott önmagán uralkodni.

Amikor már kezdtem magamhoz térni, hát lám, a rendelő ajtaja tele lett kíváncsiskodó fejekkel: a nővér, a fogorvosnő, a takarítónő, egy-két páciens mind odarohantak, érdeklődve, hogy mi történhetett a páciens és doktora között.

Ennyit a böjtölésemről.

Ezután más módon törekedtem böjtölni, és fegyelmezni magamat. Egy alkalommal ott ültem a kerek, kis széken, és a doktor úrral beszélgettünk úgy, mint két barát (az elég nagy korkülönbség ellenére is), amikor kopogtatás hallatszott. Burai Rezső, a híres zenész dugta be fejét az ajtónyíláson, és mutatta meg fehér fogait. Mielőtt visszahúzódott volna, a doktor úr azt mondta: „Gyere be, Rezső, mi hárman egyek vagyunk, ugyanis mi hárman gyógyítjuk e falu polgárainak lelkét!”