— Tudja, ahogy az ember szegényedik, úgy mond le a kevésbé fontos, de megszokott dolgokról — kezdi, miközben óvatosan ül le a felkínált székre. — Nagyon fájnak a lábaim, ezért fészkelődöm olyan lassan, meg kell találni a megfelelő helyzetet. Persze ez azért van, mert rengeteget dolgoztam, nem gondolva arra, hogy eljön majd az idő, amikor a fejem felett elszálló évek számonkérik, miért nem vigyáztam jobban magamra, amíg fiatal voltam. De sajnos ehhez a „bölcsességhez” az ember csak az évek múlásával jut, és akkor már lekésett a megelőzésről. Már rájöttem, hogy amin túl vagyunk, azon nem lehet változtatni, de annyit azért megtehetünk, hogy becsüljük, vigyázzuk azt, ami megmaradt.

Egy nagyon szerény parasztcsaládban születtem, az apám nemcsak a nadrágot viselte, hanem a kalapot is, olyan értelemben, hogy tőle tartottunk jobban. A szüleim a négy eleminél nem jutottak tovább, a föld megmunkálásánál sem, így abból éltünk, amiért ők, később pedig mi, gyerekek is — főleg kétkezi munkával — alaposan megdolgoztunk. Befejeztem a kötelező nyolc osztályt, és hiába fájt a szívem a középiskoláért, a szüleim úgy gondolták, ahhoz, hogy szorgalmas családtag, tisztességes feleség legyek, elegendő, ha annyit tudok, amennyit a tanyasi nyolcosztályos iskola nyújthatott. Igaz, nálunk időnként még újság is került az asztalra, különösen vasárnap, amikor a napilapban érdekesebb írások, hírek jelentek meg. Ilyenkor az apám — főleg nyáron — kiült az eperfa alá a kispadra, hátát a falnak döntve tanulmányozta a lapot. Hamar eltelt a hírekkel, és az újság az arcára hullva várta, hogy felébredjen, amikor anya hazaért a templomból. Amikor csak tehettem, óvatosan elvettem a lapot, és ittam magamba a szép szavakat, a rengeteg újdonságot. Ez volt az én „magánúton” való képzésem. Örök életemben kísért a tudásszomj, és ez öregségemre sem változott.

Fiatalon mentem férjhez, és ahogy a tanyasi szokások elrendelték, a férjem szüleinél kezdtük meg a közös életet. Ott jött világra a két gyerekünk is, és ha őszinte akarok lenni, az anyóssal is ki lehet jönni, ha az ember idejében megtanulja, hogyan harapjon a nyelvére, amikor kikívánkozik belőle a véleménye. Eszméletlenül sokat dolgoztunk. Anyósomék kis gazdaságához vettünk még földet, én valamennyit örököltem is, de mindez csak arra volt elég, hogy állandó robotolás árán a család meg tudjon élni. Igaz, volt egy időszak, amikor a kisgazdaságok is fenn tudták magukat tartani, de akiknek néhány hold földjük volt, lassan visszafejlődtek. Talán azért nem akartunk a városba menni gyári munkásnak, mert ragaszkodtunk a földhöz, úgy tanítottak bennünket, hogy ha parasztok maradunk, annyi termésünk mindig lesz, hogy kenyér kerüljön az asztalra. Sajnos azonban eljött az idő, amikor ez már nem volt igaz, amikor a kisgazdaságok tulajdonosai napszámosok lettek, és kezdődött a tengődés. A „kulukozás”, a napszámba járás, az örökös nincstelenség megtette a magáét. Sokan hagyták el a tanyát, de a városban sem tudtak érvényesülni. Mi itt maradtunk, és lassan megszoktuk, hogy mindenért keményen kell küzdeni. A gyerekeimet sajnáltam, akik középiskolai végzettségük ellenére sem tudtak érvényesülni. Családot alapítottak, de amikor a férjem korán meghalt, úgy érezték, lépniük kell, egyébként elvesznek az általános káoszban, nincstelenségben. Elhaltak a szülők is, és én egyedül maradtam. Olyan ijesztően szakadt rám a magány, hogy szinte megrémültem. De tudtam, hogy nem szabad feladni. Így került ismét a házba nemcsak a Magyar Szó hétvégi száma, hanem a Hét Nap is.

Sokkal többet nem várhatok az élettől. Napszámba járok, időnként a gyerekek segítenek, amit restellek, de el kell fogadnom, ha élni akarok. Nem akarom feladni, pedig ők hívnak magukhoz. Nekem ez az otthonom, valami ellenállhatatlan erő ideköt. Elszórakozom este a tévével, naponta hallom a gyerekeimet, beosztva olvasom az újságot. És ha már itt tartunk, szeretném elmondani, én is tudom, hogy követni kell a fejlődést, de nekem a régi újságuk jobban tetszett. Több volt benne az élet, kishírek formájában a mindennapok eseményei is. Akkor valahogy úgy éreztem, hogy nekem íródott. Most inkább más réteghez szól, és megtörténik, hogy nem is nagyon értem. De rendületlenül megveszem, mert a lappal kapcsolatban is azt tartom fontosnak, amit az életünkkel: meg kell becsülni, ami megmaradt. Olyan jó érzés, amikor este bezárom a bejárati ajtót, leülök, és az asztalon ott vár az újság. Mintegy jelezvén: még mindig itt vagyunk. Ilyenkor úgy érzem, hozzám is szól mindez — én is itt vagyok még. És maradok is, amíg el nem ég a gyertyám tövig.