A délvidéki barangolók többszörösen is nagykorú, negyven-egynéhány fős csoportja az idén Erdély déli peremét járhatta be, a Tömösi-hágón túli vidékre is bebocsátást nyerve.
Ismerkedtek Négyfalu nevezetességeivel, közösségével, Csukás Károly fafaragóval, műhelyével és munkájával, s úgy általában a hétfalusi csángók hívvel megőrzött tárgyi-szellemi örökségével. Szezon deréki „futószalagon” ízlelgethették a törcsvári várban és a sinaiai Peleş-kastélyban közszemlére bocsátott uralkodói kincseket, egyszersmind keserű szájízzel kellett tudomásul venniük, hogy a Bucsecs-hegység valamivel több mint két és fél ezer méter magas Omu-csúcsát ottjártukkor csak a gépház tövéből lehetett megcsodálni. A kilátásba helyezett felvonó igénybe vételére ugyanis már a kora reggeli órákban több száz ember várakozott. Előttük.
Az elmaradt élménytúrát kárpótolandó a csoportot Simon Attila Gyula helyi turistavezető a barcasági Prázsmárra invitálta, bejárni a hangversenytermi minősítésben is újjáélesztett szász evangélikus erődtemplomot. A vérbeli természetjáróknak külön élvezetet nyújtott a Hétlépcsős-vízesés és a „vele járó” szurdokvölgy meghódítása, majd egy alkalmi, afféle személyre szabott megmártózás a Fogarasi-havasokban megbúvó Bilea-tó vizében. A hazatérés előtt a barangolókra a Hunyad megyei Csernakeresztúron köszönt rea az éjszaka. Régi ismerősök között, étekkel és dallal egyaránt töltekezve, majd a reggeli tovalépés előtt — költekezve is. Pálinkára, áfonyalekvárra, kinek-kinek az ízlése szerint.
A Retyezát Nemzeti Park Lolaia-vízeséséig előbb Vajdahunyad, majd a demsusi Szent Miklós-templom, végül Várhely (Sarmizegetusa), az egykori Dacia római tartomány fővárosa romjainak érintésével vezetett az út, Nisztor Renáta Erzsébet fiatal és lendületes turizmológus kíséretében. A több száz kilométeres úton a sofőr Marčetić Stevan volt, a családias hangulat megteremtéséről, illetve a szeszélyeskedő háttérlogisztika zökkenőmentességéről pedig az utazás szervezője, Németh Éva gondoskodott.