A város melletti száraz vízmosás nem csupán értéktelen és puszta lösz volt a környék kispénzű lakóinak. Az ezeregy limlommal meghordott, jelentéktelen térség úgy domborult hirtelen az utolsó házak után, mint a prédájára leső, lidérces szemű, púpozó macska. A sok-sok rozsdás vas, megannyi pléh meg üres konzervdoboz a figyelmesebb szemlélődőben olyan érzést keltett, mintha a víz vájta löszpadra egy hadsereg idő marta, borostás arcú és kiegyelt szájüregű vén ült volna le falatozni, a számtalan hulladékpapírt pedig valaki asztalkendőnek tette volna a kezük ügyébe.
A szeméttelep északi, út menti oldalán hirtelen egy fekte luxusautó fékezett le. Ajtaja fölpattant, és a kocsiból két nehézkes mozgású vénember bújt elő. A volánnál ülő kiszólt utánuk.
- A malmot meg járassák! És maga, öreg - itt kinyúlt a jobb kéz is az autóból, és a magasabbik felé bökött -, ez leginkább magára vonatkozik. Holnap elszámolunk!
A kéz visszavonult, a tulaj utolsó mondatát elvágta az ajtó buffanása. A motor felbőgött, és a kocsi eltűnt a hulladéktemető déli oldalán a kanyarban.
- Egyszer tegez, máskor magáz! Szemét! - Borja sziszegése alig volt hallható, a másik azonban mégis ráfigyelt.
- Szemétkirály! - Nyomatékkal mondta Jaj a szót, és a hátát nekivetette a szélnek, hogy a marha dunai ki ne rázza a petyhüdt zsákhoz hasonló testéből a csontokat.
A papírmalom felé billegtek.
Nagy árvaságról és sivárságról árulkodott a környék, kis ideig egy lélek se mutatkozott a láthatáron, aztán a Duna felőli töltésen feltűnt néhány imbolygó halász alakja. Nagy, fekete csizmájukban, amely odáig ért, ameddig kétágúak voltak, olyan lassan közeledtek, mint a szél hajtotta ballangó vagy a kanalas gém, ha portyára indul, a lépéseit szinte olvasgatva a láp sekélyesén.
Borja hosszan szuszogott a lakattal. Eres és cserepes kezével ügyetlenül babrált a zárral, közben cifrán káromkodott. Végül az ajtó engedett. A félhomályban kitapogatta a fogantyút, azon lefelé nagyot húzott, és a szerkezet kései nekilendültek a táncnak.
Borja csak állt, szótlanul nézte a zokogó masinát, majd fáradt mozdulattal, hogy a dereka is belecsikordult, csak letottyant a közeli papírhalomra. Arcát a tenyerébe rejtette.
- Jaj nekünk! Etetni kéne - sipította Jaj, s amikor kenyerese jobb csuklóján egy lefelé folydogáló erecskét pillantott meg, tanácstalanul kulcsolta kezét imára, egész testében remegni kezdett, az arcáról, arról az öreg, szakadozott térképről pedig az önmagától való iszonyat hömpölygése áradt. Kifacsart, eldobott citromként meredt a másikra, melléje térdelt, és papi hangon nyögte.
- Borja... Jaj, csak nem...
Borja nyaka lassan, módosan függőleges irányba emelkedett. Talán éppen a tavasz érintésére ocsúdnak így fel a botoló fűzek esztendős ágai, hogy idejében megfogamzanak a tavaszhó fuvallatától, s gondjuk a gyerekhajtások mielőbbi kihordása legyen. Az ajtó résén keresztül - melynek rozoga szárnyát a dunai szél veszettül cibálta és játékszernek használta - a megkövesedett arcú ember a párás, füstös, mély lélegzetű és selyemszál idegű város felé nézett, mintha onnét várná a feloldozást egy bűnre, amelyről ez ideig csupán ők ketten tudnak, bár már az is sok lenne, ha csak egyikük tudna róla.
- Jaj! Elárultál! - A fakó arc vízszintes résén érdesen jöttek a szavak, s kis ideig ott pilinkéztek Jaj füle körül, aztán aléltan lehullottak a kürtőbe, bajlódtak a szőrös járatban, míg végül utat törtek a tudatig, hogy leckéztessenek.
Jaj nagyot jajdult.
- Borja... Én egy gyámoltalan senki vagyok... Én...
- Elárultál! A h-hóhérom lettél! - Borja ordítva serkent fel a papírhalmazról. Jaj tudta már, hogy kenyerese szörnyen ideges, mert azon csak akkor vett erőt a kismértékű dadogás, ha túlságosan kihozták a sodrából, és nem győzte tovább cérnával. - Jaj! Nem így beszéltük meg! Azt mondtuk, hogy a sz-szemétkirályra ráhúzzuk a vizes lepedőt, me-mert semmi dohányért dolgoztat bennünket, a gúnyánkat is i-itt a sz-szeméten kell összeböngésznünk... é-és miegymás...
Jaj nem moccant. Pisszenni se mert. Borja tekintetében kénköves villámokat látott cikázni, amelyek bármely pillanatban a legkisebb porcikájában is kárt tehettek volna, és ezért inkább összezsugorodott a papírcsomó mellett. Remegő kezével befogta a fülét, mert nem bírta el a másik ordítását meg a malom üresjáratos, bömbölő zúgását. Aztán tekintetének megriadt madara véletlenül, minden előbbi cél nélkül a papagájra tévedt. Az éppen nagyot nyújtózott, majd tollászkodott, mintha semmiről nem akarna tudomást venni. Jaj a horgasról leemelte a kalitkát, gügyögni kezdett a madárhoz. Szerette a tollas állatot, a maga és Borja életét, gyertyájuk pislogását látta benne. Nemrég találták a szeméten, házával együtt dobta ki valaki. Reggelenként, amikor a szegényházból munkára jöttek, a kis tollcsomó volt minden gondjuk, közösen etették a vadkórók magvaiból, szájzacskójukba hörpintett esővízzel itatták, hetenként egyszer megvackoltak neki homokból a kalitka szögletében, hogy kedvére fürödhessen.
A gépek hirtelen leálltak.
Borja mint egy fölkiáltójel magasodott fel a papírmalom mellett, domború és széles mellkasa úgy nőtt, akárcsak a tanyasi asszonyok kezétől kiművelt kenyérnekvaló, ha megmunkálás után pihenni teszik a fűtött kemence vállára.
- Jaj, te elárultál! Eladtad magad a szemétkirálynak! - Szinte hörögte a szavakat, a lélegzete mind gyorsabban úsztatta szájába a levegőben utazó finom porszemcséket.
- Jaj nekem, Borja! Mi mást tehettem? A bíróságon nem lehet játszani, Borja...
- Megbeszéltük, hogy a valóságot mondjuk. Hogy igenis kilencmilliónál több adót érdemel, mert annál a nyavalyás pénznél tízszer többet keres a bolhapiacon... Ha bérbe vette a várostól a piszkot, akkor böcsületesen álljon helyt az adózással is. Rólunk is lehúzza a bőrt, pedig az már olyan, mint a vas. Enni alig kapunk, hogy a dohányról meg a gégekaparóról ne is beszéljünk...
- Ilyen a sorsunk, Borja. Jaj, balsors a miénk...
- Igen? Remegsz, hogy le ne rúgjon erről a gennydombról, mint egy legyet, ugye? Jaj, te benyaltál a lába közé! Jaj, te arcul köpted a barátodat... a régi kenyeresedet, aki...
- Mit csinálsz? Jaj, ne! A madár... - jajdult Jaj, de heves mozdulata fönnakadt Borja szigorú markának kalitkájában. A magas ember kinyitotta a másik kalitkát, asszonyi, puha, vigyázó mozdulattal fogta ujjai kévéjébe a madarat, s föltartotta a levegőbe. A papagáj cserrent, mintha élvezte volna a magasságot, s remélné, hogy egyszer csak szétkúsznak az emberi marok csinálta börtönfalak, és vidáman meg gondtalanul felrepülhet a magasságokba. A férfi arcán gyermeki öröm csillogott, szemének tükrén a madár cikázott szabadon, a szája csücskében csipetnyi mosolyféleség buggyant, aztán mint a legvadabb esőfelhőből zúduló förgeteg, a barázdált arcmezőn a baj előszele söprögetett végig, s a madarat a könyörtelen marok vaskapocsként szorította közre, az oktondi tollcsomónak nyikkanni sem maradt ideje.
- Nesze! - Jaj lába elé dobta a kiszenvedettet. - Ez a mi barátságunk, Jaj!
A másik nevét már úgy ejtette ki, mintha a belsejét évszázados zokogás rázná, a válla megbukott, nagy keze élettelenül lógott, aztán mint az ittas, dülöngélve és a dunai széltől támogatva indult a szemétdombon át ismeretlen irányba, cél nélkül. Sebesen mozgó csukája egy-egy rúgására a pléhdobozok pörgő táncba fogtak, és a folyó felől érkező mély hajókürt jaja belehuhogott azokba.
Jaj kirohant a papírmalomból.
- Borja! Ne tedd...! Mit csinálhattam?
Hirtelen hanyatt zuhant. Szájának szélén vékony vércsík kereste az utat a nyak horpadt kagylói felé.
- A... fiam ő, Borja...
Több szóra nem tellett erejéből. Aztán csak meredt szemmel az eget nézte, mintha a papagáj örömteli cikázását kísérné figyelemmel.