Ha van egész embert igénylő, viszontagságokkal teli, találékonyságot, türelmet és megértést követelő hivatás, akkor az minden kétséget kizáróan a pedagógusi pálya. Sajnos, kevés az igazán jó pedagógus, aki a diákokat egyenlő értékű partnerként kezeli kellő nyitottsággal a problémák megoldása iránt.

Sebők Ferencet sokan ismerik. Szeretik és tisztelik mint pedagógust, mint kollégát, mint sportolót, edzőt és — mindenek előtt — mint embert. A pedagógusi hivatásnak az az ága, amelyet ő gyakorol, halmozottan megköveteli az emberi erényeket, legfőképpen azonban a problémamegoldó és empátiás készséget.

Ferenc 1974 óta dolgozik az oktatásügyben. Magyar—szerbhorvát szakosként tanított az egykori Május 25. (most Szent Száva) és a VIII. Vajdasági Rohambrigád (most Majsai Úti) általános iskolákban. Egykori tanítványai máig tartják vele a kapcsolatot, felnéznek rá.

— Egy ideig a Középiskolások Diákotthonában is dolgoztam nevelőtanárként, mígnem a sors úgy hozta, hogy tizenegy évvel ezelőtt átkerültem a Hallássérültek Iskolaközpontjába. A közelben nőttem fel, már egész kisgyermekkorom óta baráti kapcsolatot ápolok a hallássérültekkel. Megtanultam a jelnyelvet is, tudásomat később a Belgrádi Egyetem Defektológiai Karán tökéletesítettem.

Az iskolaközpontban kollégium is működik, az ide kerülő kisgyermekek 12-14 évet is eltöltenek itt, amíg kitanulnak valamilyen szakmát. A legtöbb ide került gyermek és fiatal halmozottan sérült, ami még inkább megnehezíti a velük foglalkozó pedagógusok munkáját.

— Diákjaink hosszú időn keresztül vannak itt a kollégiumban, és ez alatt az idő alatt elkerülhetetlen, hogy az ember szívéhez ne nőjenek. Reggeltől estig együtt vagyunk, megbeszéljük a gondjaikat, meghallgatom a bánatukat, az örömüket, és igyekszem hasznos tanácsokkal ellátni őket. A hallássérültek — és egyáltalán a sérült emberek — rendkívül érzékenyek. Ha valakit nem fogadnak azonnal a bizalmukba, később már nagyon nehéz elnyerni a szeretetüket. Nekem valahogy szerencsém volt, és nincs olyan tanítványom, akinek ne élvezném a bizalmát. Szeretnek, ezt érzem, akárcsak én őket. Saját gyermekeimként tekintek rájuk, és ezért oly nehéz, amikor az iskola befejezésével elkerülnek az intézményünkből. Számomra mindegyik diákom egyforma, nem teszek különbséget közöttük. Az itt tanulók túlnyomó többsége a halláskárosodáson kívül más egyéb hiányossággal is küzd, és az ebből adódó speciális helyzetek kezelése igen nagy erőfeszítést és szakértelmet kíván. Én örömmel végzem a munkámat, ezeknek a gyermekeknek szentelem az életemet.

Ferenc 1975-ben hozta létre a Sever Birkózóklubot, és negyven éven át versenyzőként és edzőként tevékenykedett a Spartacus Birkózóklubban is. Keze alól rendkívül tehetséges fiatalok kerültek ki, mint például Senad Rizvanović, a hallássérült fiatalember, aki még a 2005-ös Süketnémák Olimpiáján szerzett aranyérmet.

— Nagyon büszke vagyok a sportolóimra. Éppen ezért nem is tudok elszakadni az edzősködéstől. Hét évvel ezelőtt a fivéremmel létrehoztuk Bácsfeketehegyen azt a birkózóklubot, ahol tehetséges fiatalokat edzünk. Ilyen Fehér Alen, Ritec Dávid, Fehér Áron és Gellányi Leonszió. Hetente három alkalommal tartunk edzést, a klubot támogatók segítségével tudjuk működtetni. Véleményem szerint a sport nagyon fontos az ember életében, kiváltképpen a fiatalokéban, mert segít beilleszkedni a társadalomba, közösségformáló szerepet tölt be, és megtanít elviselni a siker mellett a kudarcot is.

Sebők Ferenc azt mondja: ha újra kezdhetné az egészet, újra a pedagógusi pályát választaná. Alapelve, életfilozófiája, hogy az ember mindig ugyanazon mércével ítéljen és mindvégig legyen következetes. Csak így szerezhet tekintélyt magának, miközben a fiatalok szeretetét is elnyeri.

— Iskolaközpontunkban családias a légkör. Ebben a szellemben igyekszünk nevelni a diákjainkat. Amikor megérkezik hozzánk egy öt-hat éves sérült kisgyermek, a nagyobbak azonnal a párfogásukba veszik. Erre módfelett szükség is van, hiszen a mi közösségünknek hosszú ideig kell egyetértésben és szeretetben működnie. Én mint nevelőtanár a diákjaimnak a szüleik helyett a szülője vagyok. Én tartom a kapcsolatot szülő és gyermeke között, átadom az üzeneteket, felügyelek rájuk, és nevelem őket. Úgy, mint ahogy a szüleik tennék. Sajnos azt tapasztalom, hogy nagyon sok halló szülő még a jelnyelvet sem hajlandó elsajátítani, noha ez az egyetlen módja annak, hogy gyermekével kommunikálni tudjon. Ezeknek a gyermekeknek viszont különösen nagy szeretetre, megértésre és támogatásra van szükségük. Ezt felismervén mindegyik esetében igyekszem a legmegfelelőbb nevelési módszert alkalmazni. Hiszen minden gyermek más személyiség, az egyiknek ez szerez örömöt, a másiknak az. Az érzelmeik igen erősen felszínre törnek, akár a legváratlanabb pillanatokban is, és ezeket az élethelyzeteket kezelni kell, méghozzá a gyermek szellemi fejlődésének megfelelően. Számomra a sérült gyermekekkel és fiatalokkal való foglalkozás kihívás, egy nagy rejtély, amelynek apró feladványait naponta újra és újra meg kell fejtenem. Elsősorban pszichológusnak kell lennem ahhoz, hogy megnyissam a lelküket, hiszen csak így tudjuk a problémákat megoldani. És együttes erővel meg is oldjuk őket mindig.