Ősz van. A szél a földre kényszerítette az elsárgult leveleket. Betakarták a földet, akár a hangtalanul ejtett könnycseppek. Mindenszentek és halottak napja előtti csend. A történelem mozaikkockái a gyásszal egyidejűleg ébrednek. Ártatlan emberek. Elmentek. Mártírok. Köztük, papok. Rájuk emlékeztetnek a sírok, a koszorúk.

Amikor belépünk a templomkertbe, mintha csak ránk várna, a Petrányi Ferencnek emeltetett emlékmű fogad és biztat, reményt ad.

1918-ban került az óbecsei belvárosi plébániára, egy hitében megroppant közösség élére. Ahogyan egykor az arsi plébános, Vianney Szent János, ő is a sivatagból a béke, a hit és az összetartozás oázisát hozta létre. Lelkesítő beszédei nyomán ezrek, tízezrek jutottak el a felismerésig: „nemcsak csillagok ragyognak a fejünk felett: eszmények is ragyognak bennünk”, de a fényük csak a tetteinkben mutatkozik meg.

Ft. Fuderer László gondolatai után felcsendült az Óbecsei Schola Cantorum kórus dalba font fohásza.

Alkalmi beszédében dr. Molnár Viktor az apátplébános életét méltatta, majd folytatta: –Petrányi Ferenc plébánosra emlékezve, hiszem azt, hogy ma azért vagyunk itt élő aktív közösséget alkotva, mert ilyen papjaink voltak és vannak, akik keresztény elszántsággal a közösség érdekében teszik a dolgukat és példát mutatnak a híveknek hitben, szeretetben, kitartásban. A példamutatás, az önzetlen segítségnyújtás olyan nemes erények, amelyeket észre kell vennünk a jelenben is, mert az ilyen jellemmel bíró személyek mutatják az utat a közösség számára, és mint Petrányi plébános úr úgy élnek majd példaképként az utódok emlékezetében”. Arra kérte a megjelenteket, hogy emlékezzenek az úton előttünk járókról. „Hajtsunk fejet Óbecse mártírpapja előtt, aki hitt ebben a közösségben, a nemzetben és a békés élet lehetőségében”.

Az önkormányzat, a plébánia és a pártok nevében a kórus éneke kíséretében helyezték el a kegyelet koszorúit.