Hétfőn gépkocsiba „csomagoltam” a hatéves Tádét, a pici Rozinát és vigyázóikat,  anyát és mamát. Késő délután érkeztünk a kanizsai kikötőhöz, ott pedig Misi komámék vártak bennünket. Amíg mi elhelyezkedtünk a kérészlesen, addig a komám felvitt egy csoport érdeklődőt a sziget alatti partra. Néhány perc múlva mobiltelefonon jött az értesítés az első kérészek megjelenéséről. Előbb csak egy-két rovar körözött a víz felett, majd egyre több jött fel a felszínre. Néhány perc után szinte ellepték a csendesen áramló folyót. Csomókba verődve nyüzsögtek, rajokban kóvályogtak a levegőben, leginkább a szellő által felkavart nagy hópelyhek kerengésére hasonlított a táncuk.

Miután visszatért a komám, csónakba szálltunk, és elindultunk szembe a kérészrajzással. Lassan haladtunk az alélt pillangókkal befödött vízen, kerülgetve a több tucatnyi, nézelődővel teli vízi járművet, integettünk a parton felsorakozott  kíváncsiskodók között észrevett ismerősöknek. A gyerekek szinte megbűvölten nézték ezt a nem mindennapi, gyönyörű látványt, Tádus az utasításokat betartva a csónakba tévedt egyedeket visszajuttatta a vízbe, miközben a farkuk hosszúsága alapján fiú-lány mivoltukat találgatta.

A naplementében, éles szögű megvilágításban még pazarabb látványnak voltunk szemtanúi: aranyszínű, kecses mozgású pillangók vettek bennünket körül, szűnni nem akaró, önfeledt forgásban. Nézem az élmények lázpírjait az unokák arcán, és viszonylagos kérészéletem értelmét vélem felfedezni a két lurkó láttán.

Ahogyan haladunk, néhány csónakból hálóval meregetik a vízen sodródó kérészeket, mivel azok jó halcsalinak számítanak. Komámmal rosszallóan nézzük a többszáz rovart begyűjtő pecásokat. Évtizedekkel ezelőtt, amikor még nem volt veszélyben a tiszavirág-populáció, mi is egy évben összegyűjtöttünk egy tucatnyi elpusztult kérészt, melyet komám a hűtőben tárolt a horgászat napjáig. Többéves szokásunkhoz híven az évi szabadság egy hetét mindig a Tisza-parton töltöttük. Leginkább a többi sátorozótól távoli helyen, hogy nyugodtan horgászhassunk. Az az igazság, hogy kezdetben már hajnal előtt a vízen voltunk, igaz, az álmosságtól alig láttuk a botokat. Egy ilyen kellemes, langyos hajnalon kínáltuk fel az összegyűjtött kérészeket az Adorján alatti löszpart előtt. Hallásból tudtuk, hogy a kecsegék a kemény porondot szeretik, ezért itt vetettük be a könnyített, irodalomból merített tudás alapján összeállított szereléket. Komám a csónak hátuljában ült, én pedig a középső deszkán, így láttuk egymás botjának a spiccét. A kecsegefogás elméletéhez hozzátartozik az a tudnivaló is, hogy ez a hal csak kettőt rándít a boton. Az első látható mozdulatot a fenékről a farkával meglegyintett csali okozza, a másodikat pedig a hal, amikor a már vízközt libegő rovart beszippantja kicsi, álla alatt levő szájával.

Szóval ott ültünk kabátunkba burkolózva a csendes, csak apró hullámok által a csónak alját zötykölő neszezésben, és szunyókáltunk. Ez a gyakorlatban úgy fest, hogy becsukjuk egyik szemünket, majd váltunk. Baj akkor van, amikor túl sokáig tartjuk csukva mind a kettőt. Iyenkor bizony kiesik néhány perc az ébrenlétből. Ilyen állapotban akartuk megfogni a mi nagyon is éber halainkat. Felváltva konstatáltuk, hogy a másiknak kapása volt. A „láttad, kume?” kérdésre csak inkább udvariasságból odaásított „láttam” válasz persze nem volt igazán meggyőző. A két kis rántás után pedig csak az újbóli csalizás következhetett, hiszen az amúgy is puhatestű tiszavirág a fagyasztásból kiolvadva bizony lekvárállagú volt. A fejenként testvériesen elosztott három-három kapás után feladtuk a kecsegézést. Az akkor levont tanulság hatására azóta inkább az esti horgászatot tartjuk előnyösebbnek.

Azóta sok idő elmúlt, sok minden megváltozott. A haladásnak leginkább a természet látta kárát. A Tiszával együtt szenvedtük végig a mérgezéseket, a szennyezést, az eszeveszett halrablásokat. Az itt élők, ha számít is valamit ez a folyó, látták gyógyulását, megnézték a tiszavirágzást, és szeretnék, ha az unokáik is látnák. Remélem, nem rontanak neki hálókkal a táncoló kérészeknek.