home 2024. február 25., Mátyás napja
Online előfizetés
Az utazó festőművész
Bíró Tímea
2023.09.22.
LXXVIII. évf. 38. szám
Az utazó festőművész

Recskó Béla festő és kopjafafaragó kiváló példa arra, hogy nem csak intézményes keretek között válhat valaki művésszé. A zentai alkotó autodidakta módon képezte magát, és próbálta megtalálni a saját stílusát, világlátását. Sikerült kiteljesednie a festészetben, és ezt nemrégiben Zenta város Pro Urbe életműdíjjal ismerte el.

* Mik voltak az első lépések, melyeket a képzőművészet irányába tett?

— Édesapám nagyon ügyesen rajzolt, lehet, hogy tőle örököltem ezt a készséget, de mindenesetre már óvodáskoromban kiderült, hogy van hozzá érzékem. Az általános iskolai füzeteim hátuljában mindig voltak rajzaim, és már akkor gyakorolhattam azt, hogy amit az agy elképzelt, azt a kéz megpróbálta megvalósítani. Az általános iskola felső osztályaiban jelent meg az akvarell, vagyis a vízfestékkel való rajzolás, de én főleg ceruzával dolgoztam, és ezt nem is bántam meg, mivel az a legjobb, ha a figuratív készséget a ceruzával való rajzolás során fejleszti ki az ember. Úgy gondolom, hogy először rajzolni kell megtanulni, és majd utána következhetnek a színek. Szabadkán jártam gépészeti középiskolába, melynek a végén elkezdtem olajfestékkel dolgozni. Ezt nem tanította nekem senki, valójában minden tudásomat gyakorlással, tapasztalással, olvasással és önképzéssel szereztem. A tanulmányaim befejezése és a katonai szolgálat teljesítése utántól, vagyis 1970-től tartom magam festőnek. Zentán mindig voltak jó festők, és az idősebbek mindig felkarolták a fiatalabbakat, kiállítási lehetőséget nyújtottak számukra. Sokat köszönhetek a Zentai Bábszínház akkori művészeti vezetőjének, Melnyikov Vasilijének, aki úgyszólván a művészet mindenese volt, és megengedte, hogy miközben a szerbek vándorlását festette, figyeljem őt munka közben, illetve ellátott néhány tanáccsal. Igyekeztem évről évre fejlődni, jobb lenni, és végül a hiperrealizmus vagy más néven fotórealizmus lett az én stílusom, az én világom. Úgy adom vissza az általam látott tájat, ahogyan én látom. Én a modern művészetet nem sokra becsülöm, mert azt gondolom, hogy a valóságot megrajzolni az igazi kihívás. Szerencsére jó a memóriám, de a fotóimat segédeszközként használom. Az évek során összeverődött egy festőtársaság, és megalapítottuk a Lépés nevű csoportot. 1990-ben átneveztük ART 90-re, és én lettem az elnöke. A 2000-es évek elején civil szervezetté váltunk, melynek az igazgatója és tulajdonosa voltam. Ma már sajnos rajtam kívül csak egy festőtárs él Zentán, így nem aktív a szervezet. Mindketten otthon dolgozunk, én jelenleg a sorozatom utolsó darabját készítem.

* Milyen sorozatról van szó?

— A képzőművészeti munkám szorosan összekapcsolódik az utazással, a gyalogtúrázással, melyet nemcsak itthon, hanem Magyarországon és Romániában is aktívan űztem. Sokat vagyok a természetben, nyitott szemmel járok, és a téma valóban a földön hever. 2012-ben elkezdtem azon gondolkodni, hogy az idő múlik, és illene egy jelentős anyagot hátrahagyni az utókornak. Eszembe jutott, hogy mivel sokfelé jártam, gyakran láttam várromokat, és mivel szeretem, tudom a történelmet, elkezdtem ezzel a témakörrel foglalkozni a festészeten belül. Így indultam el azon az úton, hogy elkezdtem megfesteni a Kárpát-medence régi, magyar várromjait. Természetesen ez sok utazással jár, fel kell keresni a várromokat, és szerencsére a sorsom úgy alakult, hogy ezt segítséggel könnyen meg tudtam valósítani. 2008-ban belecsöppentem a kopjafafaragás művészetébe, vagyis meg kellett tanulnom a kopjafajelrendszert. A vésés tudománya nem volt nehéz számomra, mivel édesapám asztalos volt, ezért akaratlanul is rám ragadt ez a tudás. Van egy kopjafafaragó társaság, melynek én vagyok az egyetlen vajdasági tagja, és évente egyszer egy tábor alkalmával találkozunk. Az utóbbi tizennégy évben Felvidékre koncentrálódtunk, ott nagyon jó táptalajra találtunk, sok alkotást készítettünk a térségnek. Gyönyörű szép korszak volt, élvezhettük az ottaniak vendégszeretetét. Az utolsó munkám egy erdélyi református lelkész barátom, Bartal József emlékére készült. Úgy érzem, hogy nagyon alapos munkát végeztem, sikerült minden tudásomat beleadnom. A fafaragó társaságban ismerkedtem meg egy tehetséges, erdélyi fafaragóval, aki több éven át elvitt engem és időnként a feleségemet is az erdélyi várromokhoz. Ugyanígy szereztem Felvidéken is egy nagyon jó barátot, aki a Szlovákia nyugati részén található várromok felkeresésében segített, egy magyarországi barátommal pedig a keleti és a középső részt jártuk be. Azóta szorgalmasan festem a képeket, körülbelül egy hónap alatt készül el egy. 2012 óta 117, várromot ábrázoló kép készült el, a 118.-kal lesz vége a sorozatnak a teljesség igénye nélkül, és jövőre szeretnék kiállítást szentelni az egésznek.

* Mindegyik várromot felkereste?

— Így van, és ez egy hatalmas munka volt, hiszen az ember először utánaolvas a várromoknak, megkeresi a térképen, megtervezi az útvonalat, és igyekszik tavasztól őszig minél többet meglátogatni. Hegyeket kellett mászni, és gyakran négykézlábra kellett ereszkednünk, mert csak meredek útszakaszon juthattunk el a romhoz. Nem vagyok vadász, de el tudom képzelni, hogy milyen az, amikor a vadászösztön elkapja az embert, hiszen ugyanez történik, amikor valaki halad előre az erdőben a célja felé, és lélekemelő érzés, amikor ritkulnak a fák, és elősejlenek a régi, ódon, szürke falak. Ezt nem lehet elmesélni, hanem ott és abban a pillanatban át kell élni. Az is egy különleges érzés, amikor az ember bekerül azok közé a falak közé, ahol korábban a történelem folyt. Gyönyörű élményekben volt részem e hosszú munkafolyamat során. A célom az volt, hogy felkeltsem az emberek érdeklődését a várromok iránt. Eddig kaptam néhány visszajelzést, hogy a festményeim láttán meglátogatták valamelyik helyszínt. Most már nem szükséges az ihlet ahhoz, hogy festeni tudjak, egyszerűen csak tudnom kell, mit szeretnék viszontlátni a vásznon. Lehet, hogy segítségemre van az is, hogy műszaki ember vagyok, szerszám- és gépkonstruktőrként dolgoztam, és az az előnyöm az összes iskolázott festőhöz képest, hogy két éven keresztül tanultam ábrázolómértant a középiskolában. Sok mindent meg kellett tanulni, és ennek a tudásnak én ma már óriási hasznát veszem. Volt, hogy nem fotóztam le, hanem csak papírral és ceruzával lerajzoltam az objektum vázlatát, és az alapján festettem le. Úgy gondolom, hogy kellő alázattal kell hozzáállni ahhoz a művészeti ághoz, amelyet az ember csinál. A művészeti titulus eléréséhez rengeteg székmelegítés, munka kell, és majd a közönség állapítja meg, hogy az illető művész-e, vagy sem. Abban az időben sem lehetett a művészetből megélni, így nem művészetet tanultam, de mindig velem volt és van ma is. Büszke vagyok arra a fogadtatásra, amellyel a kiállításokon szembesülök. Több magyarországi kiállítást megélhettem, ahol örültek nekem, annak ellenére, hogy ismeretlen vagyok számukra, és ez sokat számít.

* Nemrégiben Zentán egy szép díjjal ismerték el a munkáját.

— Igen, és váratlanul jött, nem számítottam rá. Ha az ember tiszta szívből csinálja azt, amit szeret, akkor nem nézi, hogy mikor fogják őt jutalmazni. Hozzá kell tennem, hogy ezt az életműdíjat nemcsak a festészetért és a kopjafafaragásért kaptam, hanem bizonyos társadalmi életet is folytattam, 1992-ben kezdődött el ugyanis az úgynevezett politikai pályafutásom. Három mandátum erejéig voltam a képviselő-testület tagja, emellett a pasztorális tanács tagja vagyok, és a Tisza-part Alvég Helyi Közösségnek negyedik mandátumát töltöm elnöki poszton, melyet most már szeretnék átadni a fiataloknak.

* Önnek létezik festészet utazás nélkül?

— Az attól függ, ha ugyanis valaki Tisza-parti képet kér, akkor nem utazom, habár akkor is kimegyek a partra, tehát megteszek egy rövidebb utat a látványért. Jellemző rám, hogy nem biztos, hogy ugyanazt a momentumot festem meg, mint amikor a fénykép készült. Lehet, hogy a nappali fotó esti megvilágításban kerül a vászonra, vagy az évszakot változtatom meg. Mindehhez fantáziára és tudásra van szükség, ezt pedig az élet hozza magával, hiszen ha igazán érdekli valami az embert, akkor saját magát ösztönzi, hogy utánanézzen a dolgoknak.

Fényképezte: Tóth Lívia

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..