Még a legválságosabbnak tartott időszakban, a kilencvenes években is elő-előtűnt az emberek arcán egy-egy barátságos, meghitt, olykor-olykor cinkos mosoly. Ma már utcáinkon csak földre szegezett tekintetű emberekkel találkozom. Ha mégis megjelenik alkalomadtán egy-egy mosoly, az leginkább egy görcsbe merevedett fintorra hasonlít, biztos jeleként a színlelt jóindulatnak, melyről lesír a természetellenesség, jobb esetben a teatralitás.
Hogy mindezt elöljáróban miért mondtam el, annak oka az, hogy elmesélhessem, miként találkoztam a nyár végén nagyszámú mosolygós emberrel, igaz, nem itthon, hanem Rodosz szigetén.

Az előtörténet pedig az, hogy jó másfél évtizeddel ezelőtt, egy görögországi út végén úgy döntöttem, ebbe az országba többé nem teszem be a lábam, mert itt az emberekből szinte megállíthatatlanul árad a mások iránt érzett sűrű gyűlölet, s az ebből eredő hangulat ellehetetlenít abban, hogy az antik világ megmaradt szépségeit zavartalanul élvezhessem. Akkor, ott ugyanazt éreztem, mint most itt nálunk, hogy az emberekre rátelepedett az elvakult, tehetetlenségen alapuló, szellemiséget megfojtó ellenséges magatartásforma, amelyből sehogy sem tudnak kikászálódni. Aztán tavaly eszembe jutottak a János-lovagokhoz kötődő máltai élményeim, s úgy gondoltam, mégiscsak visszatérek a hellén kultúra egyik fellegvárába, hogy az ispotályosok nyomába eredve megidézzem a magam számára a késő középkor kőbe zárt hangulatát.

És ekkor ért az első nem várt, Rodoszhoz való viszonyomat egyszer s mindenkorra meghatározó, kellemes meglepetés. Ugyanis Rodoszon az emberek még tudnak őszintén mosolyogni. Oldott hangulatteremtők, szolgálatkészek és szívélyesek, s mint igen hamar kiderült, nem turistacsalogatás céljából ilyenek, hanem egyszerűen azért, mert ilyen a természetük, a lelki alkatuk. A szállodai személyzet, lett légyen az recepciós, pincér, takarítónő, strandfelügyelő, kávéfőző vagy animátor, bolti eladó, járműveken dolgozó, mind-mind jó szándékú mosoly kíséretében, nem rámenősen, de kedvesen vált néhány keresetlen szót veled, s ha igényeled, hosszabban is szívélyesen eltársalog egy-egy téma ürügyén.

Az ember óhatatlanul is elgondolkodni kényszerül azon, hogy honnan származik ez a minden cselekedetben megnyilvánuló derűlátás, ami egyértelműen sajátja a rodoszi embernek. A történelem viharai nem kímélték az itt élőket sem. Hódítók jöttek, hódítók mentek, a rodosziak azonban maradtak. És megtanultak valami nagyon lényegeset. Talán ez a legfontosabb, ami történhet egy közösséggel. Tanulni a történtekből! Megtanulni azt, hogy miképpen kell kezelni az életben adódó, kilátástalanságot előrevetítő kellemetlenségeket, bonyodalmakat, szerencsétlenségeket és a mérhetetlen szenvedéseket okozó eseményeket.

A pillanatot és távlatot egyszerre magában hordozó idő ellentmondásosságát tanulták meg feloldani, kezelni a rodosziak, azt, hogy az idegen hódítók jönnek-mennek ugyan, ők viszont mindig maradnak. Ez a rodoszi önazonossá-tudat lényege, s ez védi meg a szigetlakókat attól, hogy szárazföldi honfitársaikkal ellentétben, az életigenlés mellett tegyék le a voksukat, s elejét vegyék a minden/mindenki felé irányuló gyűlölet elhatalmasodásának. S hogy ne felejtsenek el őszintén mosolyogni.

Hogy ezt megtapasztalhassuk, érdemes újra és újra visszatérni a sokszínű kulturális örökséget megőrző szigetre.