Mindig szerettem nagyinkó dunyhás ágyában aludni. Remek ágy volt. Alul csuhéval vagy szalmával bélelt zsák melegített, a fejemnél, a tornyos ágy faragott díszére akasztott csontszínű rózsafüzér, és ha a másik oldalamra fordultam, a lábamnál Cirmi cica aludt mélyen — az áldott jószág is szerette a dunna melegét.
Azon morfondíroztam, hogyan kellene nagyinkót rávenni, hogy készítsen fonottkalács-koszorút. Volt egy majdnem kocsikerék nagyságú tepsije. Ebbe sodorta körkörösen a kalácsot. Megszórta darabos dióval és mazsolával, a kemencébe tette, és mielőtt kisült volna, megcsurgatta mézzel. A méz tette varázslatossá a remekművet és pirospozsgássá nagyinkó orcácskáját.
Belépett a szobába nagyinkó, és láttam, nagyon megviselt és összetört. A könnyeit nyelte. Azt mondta, meghalt Verka néni kenyérdagasztás közben. Nincs többé Verka, a drága szomszédasszony, akivel a téli estéken a kemence oldalához dőlve jót lehetett imádkozni és a Kossuth rádiót hallgatni.
Nagyinkó szólt a harangozónak, s mikor megkondultak a harangok, az imazsámolyra térdelt, és szipogón mormolta az imát az elhunyt lelki üdvéért.
Közben a szomszédok jöttek-mentek, szervezkedtek, a ravatalt rendezték. Akkor még nem féltem, csak az ijedtség kopogtatott a lelkemben, mert a mellettünk levő házból hol a sírás hallatszott át, hol a Szent Titok Társulat siratóéneke. Nem tudtam hova lenni a buksi fejemmel. A kemencés szobában hangosan kalimpált az ingaóra, a tisztaszobában nagyinkó, feketébe volt öltözve, és a kendőt olyan szorosan kötötte a fejére, hogy az arca tejfehér lett. Az udvaron, a gyászlobogó alatt fájdalmasan vonított a gazdaasszonyát sirató kutya, és belesüllyedt a földbe, szinte haldoklott maga is.
Nagyinkó átvitte a szomszédasszony ravatalához a szenteltvizet és a rozmaringágat. Sokáig énekelt a társulat asszonyaival. És hallottam, hogy sír. Féltettem nagyinkómat. Reszketve ugyan, de melléléptem — a ravatal mellet ült. Magához szorított, babusgatott, és azt mondta: „Ő most majd megpihen az Isten országában, és az angyalok vigyáznak rá. Az emléke örökre megmarad, mert a jó lelkeket nem lehet elfeledni! Mondj el egy Miatyánkot Verka asszonyért!”
Már annyi embert szerettem életemben, akik végleg eltávoztak. De emlékük kitörölhetetlen. Fénylő, mint a halottak napján értük gyújtott gyertya lángja. Imát mormolva mondom: van örökkévalóság. És éltet az öröklét hite.
