* Tudtad, hogy mi vár rád, amikor az óvóképzőt választottad? Sokszor hangsúlyoztad, hogy jómagad nem szerettél óvodába járni…
— Édesanyám sokszor pálcával kísért el az óvodába, ez igaz. Be is pisiltem az oviban, valószínűleg azért, mert nem szerettem ott lenni. Azt viszont már csak felnőtt fejjel értettem meg, hogy miért alakult ki ez az iszonyatos ellenszenvem iránta. Az óvó nénimnek volt egy kedvence, és mindig azt a kislányt dajkálta az ölében. Ezt a képet ma is látom magam előtt. S amikor már ott álltam a cél előtt, hogy óvónő leszek, megfogadtam, nekem mindig négy-öt gyerek lesz a karjaimban. Ezt mindvégig be is tartottam. Én minden gyerekben megtaláltam azt, amiért szeretni lehetett őt. Csak érdekességként mondom el: az akkori értelmiségiek gyerekeit mindig nekem osztották be. Nos, ezt úgy ellensúlyozta az igazgató, hogy az összes roma gyereket is én kaptam. Minden szülőt magáztam, megadtam nekik a tiszteletet, függetlenül attól, hogy sokkal fiatalabbak voltak nálam.

* Mikor szeretted meg a hivatásod?
— Nagyon gyorsan. Engem ugyanis rögtön mély vízbe dobtak. Május elsején befejeződött az ötödik osztály, s akkor még az volt a szokás, hogy utána elmentünk két hétre, egy hónapra gyakorlatra, ki ide, ki oda. Én hazajöttem a szülőfalumba, ahol időközben elment szülési szabadságra Dudás Erzsébet óvónő — később ő lett a példaképem —, az igazgató pedig úgy döntött, itt van az Anna, majd helyettesíti, úgyis szüksége van gyakorlatra. Szeptembertől pedig már munkába is álltam. Ma is szívesen tanítanék még, mert szeretem a gyerekeket. Nagyon hálásak, ha megtalálod velük a közös hangnemet, és ha nem úgy közeledsz hozzájuk, hogy te egy felsőbbrendű, tökéletes lény vagy, hanem épp olyan esendő, mint ők. Néha így kezdtem az órát: „Képzeljétek el, tegnap akkora butaságot csináltam”… S akkor elmeséltem nekik valami kitalált dolgot (leejtettem egy vázát, leégettem az ebédet) azért, hogy érezzék, énvelem is megesik ez meg az. Ilyenkor nagyon megnyíltak, és ők is elmesélték apró-cseprő bajaikat. Ha például a családi életükbe szerettem volna betekintést nyerni, nem rossz szándékkal persze, akkor így kezdtem a mondókámat: „Jaj, gyerekek, nagyon szomorú vagyok, Pista bácsival úgy összevesztünk tegnap, nem is tudom, mi tévő legyek”… Ennyi elég is volt ahhoz, hogy az ő nyelvük is megeredjen. De ezek a beszélgetések soha sem kerültek ki az óvoda négy fala közül. A nevelésben mindig következetesnek kell lenni.

* Rengeteg újítást vezettél be az óvodapedagógiába, és a falu életébe is, igaz, ekkor már a Petőfi Sándor ME elnöke is voltál. Meghonosítottad a Mikulás-várást, a betlehemezést, a lucázást, a gyermekszínjátszást… Miért fektettél ekkora energiát néphagyományaink megismerésébe?
— Az 1990-es esztendő a második nagy nemzeti ébredésünk, felbuzdulásunk kezdete volt, s én ekkor kerültem a Petőfi Sándor ME élére. Közben megnyíltak a határok, az anyaországból különféle oktatók és előadóművészek jöhettek hozzánk. Bennem pedig felbukkantak a gyerekkori emlékek, és eszembe jutott, hogy ha most nem elevenítjük fel, ha nem tanítjuk meg gyerekeinkkel a néphagyományainkat — elmegy az utolsó vonat. A 21. században már nem lesz, aki elmesélje, eljátssza ezeket, hiszen hat évtizeden keresztül nemzedékek nőttek fel úgy, hogy mindez kikopott az életükből. A Mikulás-ünnep döbbenetes volt. 600 csomagot osztottunk szét a gyerekeknek. A betlehemezés pedig még az én számomra is meseszép emlék. Annak idején, mikor hozzánk jöttek a betlehemesek, én nagyon féltem tőlük. Édesapám fogta a kezem, és biztatott: „Kukucskálj csak be, ott alszik a kis Jézuska!” Benéztem, a makett közepén egy gyertya égett, ami bevilágította a belső teret, s nekem az a képzetem támadt, hogy egy óriási szobát látok. Amikor óvónőként elkészíttettem a mi betlehemünket, óvatlanul kiszaladt a számon: „Jé, ez csak ekkora?!” Persze, időközben megváltozott a környezet, a lakásba nem mehettünk be sáros cipővel, ügyelnünk kellett arra, hogy ne potyogjon szét a szalma stb. Újságcikk tanúskodik arról, hogy a betlehemezést és a lucázást  mi elevenítettük fel először a nagy nyilvánosság előtt a Vajdaságban a kommunista éra után. Az óvodában nagy felháborodást váltott ki a kolléganők körében, hogy december 24-én (mert akkor még tanítottunk) az én csoportom mákos tésztát evett fehér, ünnepi abrosszal letakart asztalok mellett. Megjött ugyan a konyháról a közös uzsonna, de én elrendeztem a szülőkkel, hogy nekünk aznap más menü legyen. Én vezettem be az adventi koszorú készítését is az óvodába. Olyankor mindig kértem, hogy délután dolgozhassam, s mikor besötétedett, meggyújtottuk a gyertyát, körülültük, és sorban énekelgettük a karácsonyi dalainkat. Sütöttem én Luca-pogácsát és farsangi fánkot is… Hogy miért tartottam fontosnak mindezt? Mert ezek igazi örömforrások. A szokások ugyanis rendet teremtenek az életünkben. Őseink mindennapjait az egyházi év jeles napjai határozták meg, és mindig volt mire készülni, volt mit várni. Egy másik példa: valamikor a lányok, a legények a szép, egyenes testtartást a néptáncból tanulták meg (a nagyanyám nekem mindig azt hajtogatta, a magyar lány dereka ring, amikor táncol). A korai gyerekkorban pedig ott voltak a különféle szabadtéri játékok, amelyek kiválóak voltak pl. a fiúcskák virtuskodására, erőfitogtatására, a bennük felgyülemlett feszültség levezetésére. Az idén télen kinéztem éjszaka az ablakon, mert néhány részeg fiatal hazafelé menet hangoskodott. Persze nem a duhajkodásuk bántott — azért fiatal a fiatal —, hanem a trágárságuk, a káromkodásuk, meg az, hogy a csatornákat rugdosták. Édes istenem, gondoltam, mennyire szebb lenne, ha most nótaszóval ébresztenék fel az alvókat! Milyen szegény is a lelkiviláguk!

* Időközben doktorandus lettél, néprajzkutató és kulturális antropológus. Az otthonról hozott batyut akartad még jobban megpakolni, vagy másért is vonzott ez a tudományág?
— A néprajz, s ezen belül is a társadalomnéprajz nagyon közel áll hozzám. Ez egy csodálatos kutatási terület. A jelent kutatja, de párhuzamba hozza a múlttal. Megkeresi az okozati összefüggéseket. Ami engem most leginkább foglalkoztat, az az, hogy miként változott meg 100 év alatt Kishegyes arculata. Természetesen nemcsak építészeti vonatkozásban, hanem a családi élet terén is. Lefényképeztem a még épen maradt, egykori polgári házakat — most már kezdenek eltűnni —, s belegondoltam, hogy mennyi különféle emberi sors rejtőzik mögöttük! Az is érdekes a számomra, hogy a legújabb kori telepesek miként alakítják át a kis parasztházakat… Tehát az épületeken keresztül próbálok megvilágítani egy egész korszakot. A 60-as években terjedtek el a fürdőszobák, s akkor még a legkisebb sarkot választották le a megépítésükre, nem is kellett nagyobb, hiszen hetente egyszer tisztálkodott a család. Ma viszont a fürdőszobák majdnem nagyobbak, mint a nappalik, mert igény van a többszöri, a kényelmesebb tisztálkodásra. Érdekel az is, hogy a lakás belső építészete miként alakul át általános műveltségünk fejlődése hatására. Vagy a gazdasági helyzet javulásával-romlásával. A menyasszonyi ruhákkal kapcsolatban már megírtam: ahogyan jobbra fordul a család anyagi helyzete, úgy romlik a közerkölcs, és úgy fogynak, rövidülnek, nyílnak ki (vagy szét) a menyasszonyi ruhák.